Könyv Természettudomány Biológia Genetika, evolúció faj- és egyedfejlődés egészségügy

Charles Darwin A fajok eredete

Darwin monumentális műve, A fajok eredete másfél évszázad alatt semmit sem veszített időszerűségéből. Ma éppúgy lelkes ünneplés és heves ellenzés veszi körül, mint megjelenése idején, 1859-ben. A művelt ember könyvespolcának szinte kötelező darabjaként még mindig az élő természettudományos műveltség fontos része, de a tudományt és az evolúciót elutasítók figyelmét is joggal vonja magára. Mi e tartós siker titka? Egyrészt az, hogy A fajok eredete világos logikájú, a mai biológia és geológia fényében is helytálló személetű, átfogó munka. Hatalmas ívű érveléssel mutatja meg az okokat, amelyek alapján a tudomány a fajok leszármazással való keletkezésére következtetett. Másrészt, mint Darwin maga mondja, a könyv "...egyetlen hosszú gondolatmenet", olyan egymást támogató elemek láncolata, melyek földrajzi, geológiai, ásványtani, őslénytani, rendszertani, örökléstani, embriológiai és más részletekből állnak össze. Az evolúcióelmélet részproblémái iránt érdeklődők vagy az elméletet egészében elutasítók pedig ma egyaránt e Darwin által felállított lánc elemeit vizsgálgatják. Más szóval A fajok eredete kétféle értelemben is modern mű: mind ismeretközlő funkcióját tekintve, mind pedig abban, hogy felmutatja, vagy számos esetben előre megsejti azokat a gondolati fordulópontokat, amelyek az evolúció kérdését a mai napig olyan izgalmassá és továbbgondolásra is érdemessé teszik. A pszichológia, a filozófia, az ismeretelmélet, a szociológia, a nyelvészet és még számos más tudományterület frontvonalán ma sikerrel hasznosítják Darwin örökségét. Az egyetemes tudomány- és eszmetörténet e klasszikus művét Kampis György új fordításában és bevezető tanulmányával kapja kézhez az olvasó.

Mutasd tovább

Legközelebbi ingyenes személyes átvételi pont

megrendelem ide

elfogyott

Részletek a könyvből

az a képessége, hogy (mint nemrégen Póuchet kimutatta) a környező felszínhez illeszkedve
változtassa a színét, vagy mondjuk a rombuszhal felső oldalának a csontos kinövései is a fény
hatásának volnának köszönhetők. Ezekben az esetekben — éppúgy, mint abban, hogy a szóban
forgó halaknál a test általános alakja és más sajátosságok az életmődhóz idomulnak —
valőszinűleg szerepe volt a természetes kiválasztásnak. Nem szabad elfelednünk, hogy, mint
már hangsulyoztam, a természetes kiválasztás erősíti a részek fokozott használatának
öröklődő hatását. A helyes irányba mutató minden változás megőrződik ezen a módon,
csakúgy, mint azok az egyedek, amelyek a legnagyobb mértékben örökölték az adott testrész
fokozottabb használatának hatásait. Hogy egy —egy adott esetben mennyit kell a fokozott
használat, és mennyit a természetes kiválasztás hatásának tulajdonitanunk, azt eldönteni
lehetetlennek tűnik.

Legyen szabad még egy példát emlitenem olyan struktúrákra, amelyek kizárólag a
használatnak vagy a szokásnak köszönhetik a létüket. Egyes amerikai majmok farkának a
vége csodálatosan tökéletes fogőeszközzé alakult, és ötödik kézként szolgál. Egy olyan
bírálom, aki Mivart úrral mindenben egyetért, a következőt mondja erről: ,,Lehetetlen elhinni,
Charles Darwin — A fajok eredete 159
hogy akármilyen hosszú idő alatt is előfordulhasson, hogy már a fogódzásra való első kezdeti
hajlam is megővhassa valamelyik ezzel rendelkező egyed életét, vagy bármi más módon
kedvezzen neki, hogy utódokat nemzzen és neveljen." Semmi szükség azonban arra, hogy
ilyesmiben higgyünk.

Minden valószínűség szerint már egyedül a szokás is elegendő hozzá, és ily enkor
majdnem biztos, hogy van valmilyen, kicsiny vagy jelentősebb haszon is. Brehm látta, amint
a cerkőfmajmók (Cermpilhecus) kicsinyei kezükkel az anyjuk testének alsó felébe
kapaszkodnak, és ugyanakkor kis farkukat az anyjuké köré csavarjá.k. Henslow p rofesszor
törpeegereket tartott fogságban (Mus mesmn'us), amelyeknek nincsen fogódzásra alkalmas
farkuk, gyakran megfigyelte azonban, hogy mégis rátekerték a farkukat a ketrecbe állitott
bokor valamelyik ágára, és igy segítették magukat mászás kőzben. Hasonlo beszámolót
kaptam Dr. Günthertől, aki látott egy egeret igy függeni is. Ha a tőrpeegér inkább a fák között
élt volna, a farka valószinűleg felépítését tekintve is fogődzásra alkalmassá vált volna,
ahogyan az a rend néhány más fajánál van. Hogy a kicsinyeinek előbb említett szokása
ellenére a Cermpl'thecur (cerkóf) miért nincs ellátva ilyen képességgel, azt ismét csak nehéz
lenne megmondani. Lehet azonban, hogy e majom hosszu farka egyensúlyozó szervként jobb
szolgálatot tesz az állatnak a látványos ugrásai közben, mint fogőszervként tenné.

A tejmirigyek az emlősök egész osztályára jellemzők, és létükhöz elengedhetetlenek.
Ez azt jelenti, hogy valamilyen nagyon távoli időben kellett kialakuljanak — és ennek
megfelelően semmi biztosat sem tudunk a kifejlődésük módjáről. Mivart úr erre megkérdi:
,,Hihető—e, hogy valaha is megmentette volna egy állati ivadék életét az, hogy véletlenül
felszivott pár alig tápláló cseppet anyjának egy véletlenül éppen túltengő bőrmirigyéből'? És
ha ez meg is esett, mi esély volt arra, hogy egy ilyen változás megőrződjőn?" Csakhogy e z a
kérdés nincsen korrektül feltéve. A származástan legtöbb hive elismeri, hogy az emlősök az
erszényesektől származtak, és ha ez igy van, akkor a tejmirigyek előszőr az erszényen belül
fejlődtek ki. Egyes halaknál (például a Hmpocampusnál vagy másnéven csikőhalnál)
előfordul, hogy a peték egy ehhez hasonló költőtáskában kelnek ki, és egy darabig az
ivadékok is ott nevelődnek. Egy amerikai természetkutató, Lockwood úr annak alapján,
amennyit a kicsinyek fejlődéséből látott, azt tartja, hogy ezeket valami váladék táplálja, amely
a költőtáska bőrmirigyeiböl származik. Vajon nem lehetséges —e legalábbis, hogy az emlősök
korai ősei, akik majdhogy meg sem érdemlik ezt a nevet, a kicsinyeiket hasonloan táplálták?
Ha ez bekövetkezett, hosszú távon azok az egyedek nevelhették fel a legtöbb jól táplált
utódot, amelyek valami módon a legtáplálőbb folyadékot termelték, amely a tejhez
hasonlitott. Hátrányos helyzetbe kerültek azok, amelyek gyengébb minőségű folyadékot
választottak ki. így ezek a bőrmirigyek, amelyek a mai tejmirigyekkel hómológok, további
fejlődésnek indulhattak. A specializáció általános elvének megfelelően, a mirigyek az erszény
területének egyes részein jobban kifejlödhettek, mint a többin, és végül emlőt alkottak,
először azonban még csecs nélkül, ahogyan az emlősök sorában legalul álló kacsacsőrű
emlősnél ma is látjuk. Annak az eldöntésére nem vállalkozom, hogy pontosan milyen
tényezők hatására specializálódtak a bőrfelületet egyes mirigyei másokhoz képest — hogy
vajon ez a nemhasználat, a növekedés kiegyensúlyozása, vagy a természetes kiválasztás
eredménye volt—e.

A tejmirigyek kialakulása semmiféle haszonnal nem járt volna, és ezért nem mehetett
volna végbe a természetes kiválasztás révén, ha az ivadékok a váladékot nem tudták volna
elfogyasztani. De nem nehezebb megérteni azt, hogy a fiatal emlősállatok hogyan tanulták
meg ösztönősen szivni az emlőt, mint azt, hogy a még ki nem kelt kiscsirkék hogyan tanulták
meg az e célra különösen alkalmassá vált csőrükkel ütögetve felnyitni a tojást, vagy hogy pár
órával a kikelésük után hogyan csipegethetik már a táplálékot. Mindegyik esetben az a
valószínű megoldás, hogy a szokásra először gyakorlás révén tettek szert, egy későbbi
Charles Darwin — A fajok eredete 160
életkorban, és azután ez öröklődőtt át fiatalabb korba az utődókba. Azt mondják a zonban,
hogy a kis kenguru nem szopik, hanem csak csüng anyja emlőjén, aki maga lövelli a tejet a
csupán félig kifejlett, magatehetetlen utőd szájába. Erről Mivart úr ezt jegyzi meg: ,,Ha nem
állna rendelkezésre valamilyen különleges berendezés, a kis állat elkerülhetetlenül
megfulladna, mert a tej bejutna a légcsövébe. Ilyen különleges berendezés azonban csakugyan
létezik. A gége annyira megnyúlt, hogy felér az orrjárat hátsó végéig, és ezáltal szabad
bejáratot biztosit a levegőnek a tüdőkbe, miközben a tej veszélytelenül folyik le a gége két
oldalán, és éri el a mögötte lévő nyelőcsövet." Mivart úr ezután megkérdi, hogyan távolithatta
el a természetes kiválasztás ezt a ,,teljesen ártatlan és ártalmatlan sajátosságot" a felnőtt
kengurunál (és a többi emlősnél, feltéve, hogy azok az erszényesektől származnak)?
Válaszként arra lehet utalni, hogy a hangadás, amely sok állat számára biztosan nagy
jelentőségű, aligha lehetne teljes erejű addig, amig a gégefő benyúlik az orrjáratokba. Flower
professzor azt mondta nekem, hogy e szerkezet súlyosan akadályozná azt is, hogy az állat
szilárd táplálékot nyeljen.

Most röviden az állatvilág alsőbb régiói felé fordulunk. Az Echinodermaták
(tüskésbőrűek; tengeri csillagok, tengeri sünök és hasonlók) a pedicelláriá.knak vagy
fogőcskáknak nevezett különleges szervekkel vannak felszerelve, amelyek kifejlett
állapotukban egy háromágú fogőból (vagyis három fűrészes karocskáből) állnak. Ezek szépen
egymásba illenek, és egy izmokkal mozgatható rugalmas nyél tetején ülnek. Ezek a fogők
bármely tárgyat jól meg tudnak ragadni. Alexander Agassiz látott egy tengeri sünt, amint
ürülékének darabjait fogőról fogőra gyorsan továbbította egy adott irányban, hogy a héja ne
immar. _;MLM mm. "a,/m hmm _ hmmm—.A MM.",MAAAMI, hamut,/man u.n-n ; cm./.t,