Megmutatjuk, hogy hol és mennyiért kaphatod meg a keresett könyvet.

Szép remények

„Emlékezetes napja maradt életemnek ez a nap, mert nagy változásokat okozott bennem. De ez a nap senki életéből nem hiányzik. Képzeljétek csak el, hogy egy bizonyos nap kiesett volna az életetekből, milyen másképp fordult volna minden.” – De hogy az a nap hozta-e a sorsdöntő fordulatot, amikor a Szép remények hőse, a szegény gyerekből úriemberré vált Pip először járt a dúsgazdag Havisham kisasszony házában, vagy inkább azon a ködös téli hajnalon dőlt el minden, amikor kisgyerekként egy szökött fegyencnek ételt-italt lopott? S amikor kiderül, mi mikor és miért történt-e tudás nem rejt-e magában újabb sorsfordulót? Pip életében mindenesetre megjelenik a titokzatos jótevő, akinek hála, maga mögött hagyhatja a falusi kovács házát s a mocsárszéli kis falut, és Londonba utazhat, hogy úriemberré váljon. A szép reményű ifjú Havisham kisasszonyt hiszi támogatójának, akinek házában évekkel korábban fizetett játszótársként szolgált. Az esküvője napján elhagyott kisasszony a menyegző foszladozó, rothadó díszletei között éli életét és fogadott lányát, Estellát a férfiak megleckéztetésére neveli. Pip beleszeret a lányba, s lelkében megfogan a gazdagság, az előkelőség iránti vágy is. Ám a tanulással, Estella „kergetésével” és léhasággal töltött londoni évek egy csapásra véget érnek, amikor egy este megjelenik Abel Magwitch, a szökött fegyenc… Charles Dickens „a szív írója”. A Szép remények talán a legjobb regénye, mely valamennyi kritikusa szerint messze kimagaslik életművéből.

Mutasd tovább

Legközelebbi ingyenes személyes átvételi pont
elfogyott

Részletek a könyvből

barátnőmmel szemközt foglaltam helyet. Nagyon jó ebédet ettünk; az ételeket ügyes kis
cselédlány hozta az asztalra, a.kit én még egyetlen látogatásom alkalmával sem láttam ugyan,
de aki, amennyire megítélhettem, már akkor is ebben a titokzatos házban lehetett. Ebédünk
végeztével egy üveg kiválo' jelzésű obort állított a szobalány az asztalra gyámom elé (aki ezt
az évjelzésű bort már bizonyára jól ismerte); a két hölgy pedig magunkra hagyott.
Ahhoz az állhatatos magábazárkózáshoz, amit Jaggers úr tanusított ez alatt a födél alatt,
hozzáfoghatót még soha, sehol sem tapasztaltam, sőt ennyire még rajta sem. Szinte még a
pillantásait is magába kapdosta vissza és az ebéd egész ideje alatt alig egyszer vetette szemét
Estellára. Ha Estella szólt hozzá, hallgatta és némi várakoztatás után válaszolt is szavaira, de
amennyire láthattam, sohasem nézett rá. Estella ellenben gyakrabe tekintett rá, még pedig
érdeklődőn és kíváncsian, ha ugyan nem gyanakodón is, de Jaggers arcán sohasem látszott
meg, hogy erről tudomása van. Ebédközben gyámomnak csaknem szüntelen abban telt
különös kegyetlen kedve, hogy Sarah Pocket-et silányítgatta egyre zöldebbé-sárgábbá, igen
gyakran célozgatván a velem való beszélgetése során az én nagy vámivalóimra; de ebben sem
árult el semmiféle szándékosságot, úgy forgatta a szót, hogy az a látszata legyen, mintha
ezeket a célzásokat ő énbelőlem pattantotta volna ki - aminthogy ki is pattantotta, bár igazán
nem tudom, hogyan - belőlem, szegény, ártatlan ficko'bol.
S mikor aztán ő meg én magunkra maradtunk, a magábasüppedtség oly teljes tettetésével ült
ott holmi legújabban gyűjtött adatok fontolgatása ürügyén, hogy ez már túlságosan sok volt
nekem. Szinte a borát is keresztkérdéses vallatásra fogta, ha már egyéb dolga nem volt.
Borospoharát a gyertya felé emelte, aztán megízlelte a bort, szájában ide-odagörgette, torkán
lelökte a kortyot, megint nézegette borát, megszagolta, kortyintott belőle, fölhajtotta, újra
teletöltötte poharát és keresztkérdéses vallatásra fogta megint, míg csak annyira idegessé nem
izgatott, hogy olyasmit éreztem, mintha az a bor énrólam valami megbecstelenít őt mondott
volna neki. Háromszor vagy négyszer is már-már azt gondoltam, hogy beszélgetést kezdhetek
vele; de valahányszor észrevette, hogy kérdezni készülök valamit tőle, csak rámnézett a maga
elé tartott pohár mellől s szájában a bort ide-odagörgetve olyan arcot vágott, mintha arra
kérne, vegyem tudomásul, hogy hiába fáradoznám, hiszen lehetetlen felelnie.
Azt hiszem, Pocket kisasszony ismervén a maga természetét, attól a veszedelemtől félt, hogy
mihelyt megpillant engem, őrjöngésig kellene dühödnie, talán a fejkötőjét letépnie magáról -
ezt a valami fátyolfoszlányból készült fölöttébb borzalmas fejkötőt - s teleszómia a földet
kiszaggatott hajával -, amely ugyan egyáltalában nem az ő saj át fején nőtt. A derék hölgy
nem mutatkozott, mikor mi később fölmentünk ujra Havisharn kisasszony szobájába, ahol
aztán négyen whistet játszottunk. Közben Havisharn kisasszony a pipereasztaláro'l a legszebb
ékszerei közül odavarázsolt néhányat tündéri díszül Estella hajába, keblére s karjára; és ekkor
észrevettem, mint pillantgat már az én gyámom is a bozontos szemöldöke alól Estellára s mint
rándítja föl ezt a szemöldököt kissé, amint a szépséges leányt csillogások és színek ily dús
pompájában látja maga előtt.
Arról a módjáro'l, ördöngösségéröl, ahogy ütőkártyáinkat fogdosta el s ahogy a játszma vége
felé szánalmasan törpe kártyáit röpítette elő, amelyek előtt a mi királyaink és királynéink
dicsősége semmivé hanyatlott, nem is beszélek; sem arról az érzésemr ől, amelyet gyámomnak
egy-egy olyasmit sejtető pillantása keltett bennem, hogy ő mindhármunkat csak annyiba vesz,
akár egy-egy fölöttébb hitvány szánalmas rejtvényt, amelynek megfejtését már régesrég
ismeri. Ami engem gyötört, az egészen más volt: az ő rideg személye jelenlétének és az én
Estella iránt való érzelmeimnek összeférhetetlensége. Nem csupán az, hogy tudtam, sohasem
bírnék vele Estellárol beszélni, vagy hogy tudtam, sohasem bírnám hallgatni, mint nyikorog-
194
tatja csizmáját Estellával szemközt, vagy hogy tudtam, sohasem bírnám végignézni, ha eset-
leg kezét rnosná, miután Estellával kezet fogott; más volt, ami engem gyötört, az, hogy íme az
én imádatos ho'dolatomnak itt kell ettől az embertől egy-két lépésnyire lennie, - az, hogy az én
érzéseimnek ezzel az emberrel ugyanegy helyen kell lenniök, - ez volt a kétségbeejtő állapot.
Kilenc óráig kártyáztunk, aztán abban állapodtunk meg, hogy amikor Estella Londonba utazik
majd, érkezésének idejéről előzetes értesítést fogok kapni és elébe megyek a kocsiállomásra;
végül elbúcsúztam tőle, kezet szorítottam vele s elmentem.
Gyámom a Vadkan-ban hált az én szállásommal szomszédos szobában. Egész éjszaka fülem-
be csengett Havisham kisasszony intelme, hogy mit érezzek Estella iránt: ,,Szeresd! Szeresd!
Szeresd!" Én a magam módján ismételgettem, belesuttogtam a vánkosomba százszor is
Estella nevét s vallomásomat: ,,Szeretem! Szeretem! Szeretem!" Aztán nagy-nagy hála buz-
gott fel, áradt végig egész valomon, amiérthogy a sors Estellát nekem szánta, a patkókovács
egykori inasának. Majd pedig azon kezdtem töprengeni, vajon ő, akit a sorsnak ez a rendel-
kezése, mint nem ok nélkül féltem, most még aligha tölt el hálás elragadtatással, mikor kezd
majd irántam érdeklődést tanusítani? Vajon mikor sikerül fölébresztenem, megszölaltatnorn
szívét, amely oly alvó néma most?
Jaj nekem! Azt gondoltam, nagy és fenkölt érzések ezek. Ellenben egyáltalában nem gon-
doltam arra, mily aljas és hitvány dolog távoltartanom magamat Joe-tól azért, mert tudtam,
hogy Estella fitymálo'n nézne rá. Még csak egyetlen napja volt, hogy könny szökött szemembe
Joe szeretetén; hamar száradt föl az a könny, Isten bocsássa meg bűnömet, fölszáradt harnar.
Vége az első kötetnek.

Charles Dickens további könyvei