Megmutatjuk, hogy hol és mennyiért kaphatod meg a keresett könyvet.

HAJTÓVADÁSZAT ÖREGEKRE

Legközelebbi ingyenes személyes átvételi pont
elfogyott

Részletek a könyvből


A generalisszimuszok kijelölték a támadás időpontj at. X óra Y perckor
több kilométeres körzetben megremegett a föld: Világvégi dübörgéssel indult
csatába a töméntelen harckocsi.

Akkor Gilda megint kihajolt. — Elég! — kiáltotta. — Hagyjátok békén.

A halállal terhes acélszömyetegek meginogtak, akárha láthatatlan hullám
csapott volna át rajtuk, majd — borzalmas csikorgás, csörömpölés közepette —
addig vonaglottak-tekeregtek, míg jelentéktelen ócskavas-halmocskakká nem
zsugorodtak össze.

Az ENSZ főtitkára fehér zászlót lengetve ment a kapuhoz. Gilda intett,
hogy beléphet.

Az ENSZ főtitkára a béke feltételei iránt érdeklődött a szobalánynal: az
ország kimerült, a lakosság s a fegyveres erők nem bírják tovabb idegekkel.

Gilda feketével kínálta a főtitkárt, majd ezt mondta: — Egy toj ást akarok a
gyerekemnek.

Tíz teherautó gördült a ház elé. Különbözi nagyságú, szebbnél szebb
tojások garmadájat rakták le róluk — hogy a kislánynak legyen miből valasztania.
Volt egy színarany is közöttük, drágakövekkel kirakva; vagy harmincöt
centiméter lehetett az átmérője.

Antonella egy színes kartonból készült kicsike toj ást valasztott. Pontosan
olyat, mint amilyet a védnöknő elszedett tőle.

Telegdi Polgár István fordítása

A FELVONÓ

Amikor a felhőkarcoló — lakóházam — harmincegyedik emeletén beléptem
a felvonóba, a táblázaton kigyulladt a huszonhetes és a huszonnégyes
lámpacska; jeléül annak, hogy e két emeleten megall majd a lift, uj abb utasokért.

Becsukódott az ajtó, megkezdődött a zuhanás.

Gyorslift volt. A harmincegyedik emeletről a huszonhetedikre egy pillanat
alatt tette meg az utat. A huszonhetediken megallt. Az ajtó önműködően kinyílt,
s én egyszerre valami fura kavargast éreztem a bensőmben, a szegycsontom
tájékán.

Ö lépett be, a lány, akivel már hónapok óta többször is találkoth
errefelé, s olyankor mindig bolond kalimpalasba kezdett a szívem.

Tizenhét éves lehetett. Többnyire reggel találkoztam vele;
bevásárlöszatyorral járt, elegánsnak éppen nem hatott, de kopottnak se; fekete
haja szalaggal görögös kontyba kötve a homloka fölött. De a legfontosabb, az
arca: keskeny, kemény, zárt, erősen kiálló járomcsontokkal, pici, de határozott,
sőt gőgös szájjal — volt valami kihívó ebben az arcban. Aztán a járása:
öntudatos, klasszikus csupa pimasz testi biztonságérzet — akárha a világ
úrnője volna. Beszállt hát a felvonóba. Ezúttal nem volt nála szatyor, de a haj át
most is az a görögös szalag fogta csomóba; szokas szerint rúzsnak nyoma se
látszott rajta, fölösleges is lett volna e szépen ívelt, gőgös, duzzadt kis ajkon.

Azt se tudom, vetett-e rám egy pillantást, amikor belépett; tüstént a
szemközti falat kezdte bamulni, közönyösen. Nincs még hely ezen a Világon,
ahol oly tökéletesen bargyu képet tudnának vagni egymást nem ismerő emberek,
mint a liftben. Természetesen neki is, igen, a gyönyörű lánynak is ilyen bamba
kifejezés ült ki az arcára, mindazonáltal szemtelen bambasag volt ez, s fölöttébb
öntudatos.

Közben a lift megállt a huszonnegyedik emeleten: nos, gondoltam, búcsút
mondhatok a Véletlen — a sajnos, olyannyira Véletlen! — meghittségnek.
Csakugyan, nyílt az ajtó, s egy ötvenöt körüli, kissé nyűtt, s majdnem teljesen
kopasz ür lépett be rajta; különben nem volt se kövér, se sovány, ráncos arca
pedig értelemtől sugárzott.

A lany egyenesen állt, jobb lábfejét könnyedén kifele fordította, mint a
manökenek, amikor fényképezik öket. Fekete, igen-igen magas sarkú szandál
volt rajta. Kezében fehér bőr vagy műbőr retikül, meglehetösen szerény darab.
Csak nézte egyre a szemközti falat, fölényes közönnyel.

Azoknak az átkozott kis dögöknek lehet ez egyike, gondoltam, akik
megnyúzatják magukat inkább, semmint hogy kedvére tegyenek valakinek.
Ugyan mit remélhet itt a magamfajta félénk alak? Semmit, az égvilágon semmit.
No meg ha valóban szobalány, nem is várhatok tőle mást, csak a cselédek
úrellenes, sértődékeny bizalmatlanságát.

Furamód a huszonnegyedik emelettől már nem süllyedt olyan fürgén a
lift, nem volt meg a szokott lendülete: lassan, nehézkesen indult, s haladni is
lassan haladt lefele. Tekintetem a fülke falára ragasztott figyelmeztetésre esett:
,,Négy személyig gyors, négy személytől nyolc személyig normál." Nagyobb
terhelés esetén tehát önműködően lelassul a menet.

— Különös — jegyeztem meg —, csak hárman vagyunk, s egyikünk se
túlságosan kövér.

A lanyra sandítottam, remélve, hogy legalább egy pillantásra méltat; de
semmi.

— Én bar kövér nem vagyok — mondta ekkor az ötvenöt körüli úr nyájasan
mosolyogva —, de a súlyom az tekintélyes, tudja-e.

— Hany kiló?

— Sok, nagyon sok. Meg aztán itt van ez a bőrönd.

Az ajtó két szárnyán egy-egy ablakocska; ezeken át menet közben is látni,
hánvadjk emeletnél tartunk énnen. De vaion miért lassult le annvira a felvonó?

DINO BUZZATI további könyvei