Megmutatjuk, hogy hol és mennyiért kaphatod meg a keresett könyvet.

A KOPPÁNYI AGA TESTAMENTUMA

"Ha valaki akkor a végház tájékán járt, bizonyára csodálkozott volna, hogy még hajnaltájon is dübörögnek a csizmák, mert akkor már kevés okuk volt táncolni a végvári legényeknek." Az öt török vitéz megállt a magyar csapat előtt. A magyarok meglobogtatták süvegüket, és helyet adtak a törököknek, akik gyönyörködve nézték a magyar vitézek lovait. Most nem ellenségek voltak, csupán bajvívók, vitézek, bajtársak a végvári élet szépségeiben és mostohaságában. Párviadallal kezdődik a történelmi regény: a koppányi vár török urát, Oglut megöli az apja halálát megbosszuló Babocsai László. A halálra sebzett török tiszt utolsó percben békejobbot nyújt ellenfelének, és arra kéri, hogy leányát, Zsuzsát, akit magyar felesége szült, vegye gondozásába. Így bontakozik ki a romantikus elemekkel átszőtt történet, amely hitelesen mutatja be a dunántúli végvári harcok hétköznapjait. A kötet a Fekete István életművét bemutató sorozat tagja.Korosztály: 12 - 16 évIllusztrálta: Győrfi András

Mutasd tovább

Legközelebbi ingyenes személyes átvételi pont
1 ajánlat
magyarmenedek
1 791 Ft
tovább a boltba

Részletek a könyvből


Bogics keményen szólt: ,

— vénasszony vagy? Es még te mondod a kapitánynak, hogy
rémlátő? Egy kis betegségből ekkora bajt eszelsz ki? — Es szidta
Lászlőt.

A legidősebb lovász odalovagolt László mellé.

— Kérlek, uram, hogy szólj, ha elbocsátasz bennünket, mivel kapitány
urunk úgy mondotta, addig kisérjünk benneteket, amig ama bejáró
közelébe nem érünk, mely udvarházatokba vezet. Aztán siessünk haza.

—jól van, Imre, majd szólunk — mondta Bogics, aki látta Lászlón, hogy
legszívesebben hazaküldte volna az embereket.

A nap ekkor már lehajolt a bérekre, és lángoló arcát megfürdette a
vizek hűvösségében. Alkonyodott. A láp zengő muzsikája felharsant.
Elkiáltották az esti köszöntőt minden madarak, és a kócsagok is alvóra
szálltak messze nyugaton, mint hópelyhek a nád nyugodt, zöld
világában.

Es amint leszállt a nap, a tocsogókből párák és árnyékok születtek. A
világosság pedig ijedten loholt a nap után.

— Sötét lesz, mire hazaérünk — mondta Bogics.

— Csak jókorra érkezzünk — dörmögött László.

Bogics fejét csóválta.

— Mi ütött hozzád, hogy így siránkozol? Eddig másnak ismertelek!

— Magam (sem tudom — rántotta meg vállát László —, de majd
meglátod — Es szótlanul ügettek tovább az alkonyi sötétedésben. A
csillagok már kirakták apró mécseseiket a firmamentumra, amikor
Lászlő megállt.

— Amott a nagy fa, melynél befordulunk az udvarházhoz — mondta
Lászlő. — Ha úgy gondolod, Markó, az emberek hazamehetnének.

Markő is helyeselte most már.

— Imre fiam, hazamehettek. Mondjátok meg a kapitány úrnak, hogy
semmi baj nem volt az úton. Ne hajtsátok nagyon a lovakat, mert
szükség lesz rájuk szombaton.

A legények elköszöntek, és lassan elporoszkáltak Fonód felé. Markó
leszállt, igazított valamit a hevederen, aztán újra elindultak. Ekkor már
hunyorogva égtek a csillagok. A hullámzó békamuzsika összefolyt
körülöttük a sötétséggel, melyből csak itt-ott villantak ki apró
vizecskék, melyeknek aranyos mélységében mégis ott végtelenkedett
az egész égbolt.

— Vigyázz, Markó, és mindenütt utánam gyere — mondta László,
befordulva a hazai útra. — Itt könnyen az út mellé jár az ember, s akkor
nyakig szakadsz az iszapba... ,

Markó boldogan jött Lászlőékhoz. Elete legkedvesebb napja volt,
amikor elkészült a gát, és a diadal derűs, széles hullámai most is
szétfutottak szívében.

Az út keskeny volt. Arcukat meglegyezték néha hajlős ágak, és
mögöttük rekedten felsirt egy bagoly.

— Nem jó jel a bagolysző — szólt hátra László, és megsarkantyúzta
lovát, mert az megállt. A ló halkan horkant, és László keze önkéntelen
mozdulattal kardját kereste. Ekkor meglódult a sötétség. László előtt
fájdalmasan felvillant valami, és fejére mintha az egész ég rázuhant
volna. Bogics hördülését hallotta messziről, nagyon messziről, és a
kantárszár kicsúszott kezéből. De ekkor a lovát már hárman is fogták.

Bogics valamivel hátrább volt, és amikor László lova horkolva
megállt, arcára mintha pókháló borult volna. A veszély érzése, mint
finom érintés, zsibongott bőre alatt. Hallotta a tompa ütést, László
fájdalmas sőhajtását, és amikor egy árnyék feléje hajolt, kardját vad
dühvel beletaszitotta. Aztán belevágta sarkantyúját lova oldalába,
hogy kijusson a gyűrűből, mely sötéten mozdult meg körülötte. A ló
fájdalmasan felnyeritett, mert valahonnét kard szaladt a horpaszába,
Bogics felett pedig megsuhant a sötétség, és egy hosszú nyelű fokos
lesújtott a horvát vitéz bozontos koponyájára.

A ló azonban élete utolsó féltésével robogott a láp felé. Bogics
öntudatlan ösztönnel kapaszkodott sörényébe. Mögöttük két lovas
rohant, akik csak akkor álltak meg, amikor lovaik már nyeregig
szakadtak a vízbe, és az előttük levő árny lova hörögve dűlt el a
hínáros iszapban, maga alá temetve lovasát. A lovasok hallgatőztak.

— Elmerült? — kérdezte az egyik valami furcsa idegen nyelven.

— Ugy látom — mondta a másik suttogva —, jó lesz nekünk is
megfordulni, mert már alattam is mozog ez a ronda sár.

Es nagy üggyel-bajjal kilábaltak a partra. Halkan jártak. Meg-
megálltak, hallgatőztak. Előttük újra megmozdultak a bokrok.

— Ti vagytok, Rimbás.7

— Mi, uram. Mentünk utána, amig mehettünk. A ló lerántotta a
mélybe. Alig tudtunk mi is visszafordulni.

— Rimbás — mondta sziszegő fenyegetéssel Kales kapitány —, most
mondd meg az igazat, mert most még utána megyünk, és belefojtjuk a
vízbe, de ha elmenekült, felhúzatlak!

— Esküszöm, uram! Itt van Bragg: ő is látta. A lova rántotta le.

— Az lehet, uram, mert a kardom jól belenyomtam a ló oldalába —
mondta most egy harmadik hang, melyre Kales megnyugodott.

— Borgő! Hol van Borgő? — suttogott tovább az érdemes vallon
cimborája után.

— Borgo itt van — mondta halkan valaki —, de élet, uram, kevés van
benne. Ez a második leszúrta, mielőtt kiugratott volna közülünk.

Kales a sötétben elvigyorodott. ,,Lám, lám, szegény Borgő... ki hitte
volna.7 Szépen elvitte a titkokat. Nincs már rá semmi gond."

— Kötözzétek a lovára — mondta hangosan. "

Borgó halála mindenképpen ínyére volt Kalesnak. 0 bízta meg a
kiskomáromi lovast, hogy szóljon be Lászlőért, anyja betegségének
hírével. Ö volt az ,,udvaros", akinek addig kellett leselkedni a bézsenyi
úr wsn'u min an nlvan "raer nem an Al./iro nem nxlanakndnzk

Hasonló cimű könyvek

FEKETE ISTVÁN további könyvei