Fekete István Hajnal Badányban

— És én lapátoltam, bocsánat, hogy közbeszólok — suttogta a lapát. —
Mind én lapátoltam.

— Sokra vagytok odafent! — dön-nögött az alsó malomban a nagy
fogaskerék. — Mit csinálhattok nélkülem? De én nem szólok. Itt vagyok a
piszokban, pókhálóban, de nem szolok. Teszem a kötelességem, hajtalak
benneteket testvéremmel, a nagykerékkel, aki kint forog a vizben. . .

A víz tajtékozva zúgott odakint:

— Hogy mondtad? Forog a vízben? Jol adod! Forog a vízben! Hajtalak
benneteket, mint a lusta ökröt az ember. Hajtalak benneteket, rabszolgak.
Én vagyok az erő! Én egyedül! — és olyan zugással rohant tovább, hogy
nem lehetett szót se hallani.

Később felkelt a hold, és a gerenda újból megpattant.

— Nem akarok veszekedést, de igazán én tartom az egészet.

Ekkor halkan megzörrent az ajtó, és elcsendesedett minden a
malomban. A szálló por megállt a levegőben, a tele zsákok lustán
nekidőltek a falnak, a garat szája elhúzódott az örömtől, a kövek úgy
érezték, hogy puhák lettek és fiatalok, mint valamikor nagyon régen, a pók
kihajolt halojából, és eleresztette a legyet, amit utoljára fogott ezen az
őszön, a gerenda nem gondolt a teherre, amit tart, és Miska, a holló ijedten
húzta ki fejét szárnya alól.

— Jár itt valaki? — korrogott halkan, és úgy érezte, puha kéz simogatja
meg a fejét. — Úgy látszik: álmodom gondolta. — Eddig sohase almodtam,
talán men rólam sem álmodtak. . . — és újra elaludt.

Kint ujra pattant az ajtó, s a malomban melegen sóhajtott a csend.

— Mi volt az, mi volt az? — kérdezte a kískerék a sötét sarokból. — Én
innét nem látok semmit.

— Egy kislány járt itt — pislogott meghatottan az ablak —, puhán, mint a
pára, melegen, mint az álom, és a szívével megsimogitott minket.

— Igen, engem is — suttogta a lapát —, engem is.

— Mindenkit — mondta csendesen a durva malomkó —, mindenkit. Ennél
többet már úgyse kaptok, hát aludjatok.

Hallgatott a malom, és homályos szemével nézte a vizet. A patak
valahol az időt mosta, s a napokat hordta ringó hátán. A napok ne'ha télbe
fordultak, néha tavaszba. Néha ellustultak a nyárban, és sietni kezdtek az
ószben.

Nem állt meg a patak soha.

Tallós uramnak ősz hajszálakat hozott, az öreg Badanyi umak koporso't.
Sáfár ispánnak csuzt, a fiatal Badányinak feleséget. Ilona asszonynak jobb
mhákat és több hatalmat. Pados mesternek meglassudó éveket, feleségének
száraz fonnyadast, csak Mátyás és Panni nem tudták még, hogy az
elszaladt éveken kívül mit kaptak.

A patak ne'ha zavaros volt, néha ragyogo, néha szinte bel öle sugárzott
fel a nap, és néha belebukott ködös, nehéz, tanácstalan este'ken

Killányban is ez a patak hajtotta a malmot, és Badanyban is.

Panni Killányban hajolt a víz fölé, amint feljött a hold, és nézte az ég
magasságát a viz mélyse'ge'ben.

— Mit nézel, Panni?

— Csak úgy nézem, Miklós bácsi. Azt mondják, ilyenkor lat valamit az
ember. Ma van telehold. .. és ma lettem tizenhét éves.

Mátyás Badanyban hajolt át a korláton. Nem a vizet ne'zte, de a víz aze'rt
elkapkodta gondolatait. A holló ott üldögélt a híd karfájan, s amikor elunta
magat, korrogni kezdett.

Mátyás felrezzent.

— Igazad van, Miska. Nem bámészkodni kell itt, hanem tenni valamit.
Főleg pedig Panninak haza kell jönni. Felrántotta a zsilipet. A víz zúgva
ugrott a mélybe, de nem lehetett tudni azt se, hogy honnét jön, és azt se,
hogy hova megy.

6.