Fekete István Kele

gyalulta, párologtatta a havat, es a nehez párákat felnyomta a felh őkhöz, amitől azok még
terhesebbek lettek. A levegő nyomott lett, nehéz lélegzetű és baljós igéretű.

így jött el a reggel.

Berti mogorván végezte munkáját, nem szólt állataihoz, de nem szoltak azok egymáshoz
se. Álltak, és várták valamit.

A falu felett egyszer csak megjelent egy csapat varju. Lekárogtak a többieknek, mire
felrepült minden varjú, és örvényleni kezdtek, mintha forgószél hajtotta volna őket.

— Kaar... kaar... káár... káár... elindult már, elindult már... kár... kár.

A dombtetőket már alig lehetett látni, ködben fürdött a kert, párásak lettek az ablakok, a
szél fütyülni kezdett, és szembefordult, mint a lázadó rabszolga.

— Nem hordom tovább! — sikoltotta, és kózibe vágott kegyetlenül a nagy hasú felh őknek,
aztán szaggatta, tépte, hajszolta őket, amíg csak lihegve ki nem fáradt. De ekkor már
csendesen, halkan és feheren hullott a hó.

A világ fellélegzett. A szél felszabadult suhogásában nevetett a Tel.

— Bemehetek a városba én is — nézett ki Ribizke az ablakon —, de ha kedved van, menj be
te.

Berti komótosan szalonnázott a tűzhely mellett. Egy-egy falat kenyérhéját dobott
Bujtárnak, aki szemben ült vele, szeme csillogott, és nagyokat nyelt, amikor Berti szájához
emelte a szalonnát. Bujtár nem rajongott a kenyérért, de tudta, hogy a szalonnab őrke az övé.
Erre várt.

— Nekem valami olcsó kucsma kellene, János bátyámat meg elhagyja a csizma. Nagy baj
lenne, ha mind a ketten bemennénk'?

— Hozd ki a pürztárt!

Berti becsattintotta bicskáját, a szalonnabőrt odaadta az izgatott kutyának, zsiros kezét
megtöriilte nadrágjában, és kihozott a szobából egy cip ődobozt. — Zacskókat is!

A dobozban rengeteg aprópénz mellett néhány bankó lapult. Ribizke kivette a bankókat,
megemelte a dobozt, s azt mondta:

— Futja! Az apró nálad lesz, hogy tudj visszaadni, az öreg meg nálam. Ha eladtuk a
zöldséget, megvesszük a kucsmát.

— Meg a csizmát. ..

— Meg a csizmát, ha nem lesz nagyon drága, és olyant találunk, ami éppen nekem való.

— Találunk! Akkor én pakulok is — mondta Berti. A hó már alig szállingózott, es a fehér
szegelyű felhők közül néha már kivillant a nap.

— Szep időnk lesz — nézett fel Berti vidáman, aztán kirángatta a szánkót, a pincéből
felhordta a zsákba kikeszitett portékát, és bement az istállóba, hogy Patákot még egyszer
megkefélje, mert kucsma és csizmavétel nem minden heten esik, s az már félig-meddig
ünnep.

— Na gyere, ilyen ló nincs több avásárban, nekem elhiheted.

— Az ajtót azonban nyitva hagyta ez a Berti billegette fület irigyen Miska —, pedig
gondolhatná arra, hogy Munak nemsokára kistia lesz. .. megfázhatik. . .

— Nem fázom — szuszogott a becsületes tehén —, igazán nem fázom, de azt meg kell
hagyni, szép ló ez a Paták, halljátok, most kis kolompot akasztanak a nyakába.

Kivülről behallatszott a csengő halk csilingelése — Ki nem állhatom — rázta fejét a szamár
idegesit. Azelőtt nekem is volt, de moccanni sem lehet, hogy ne csörögne, és ragad, mint a
bojtorján.

— Vahumak tetszik — nézett Miskára Mu, mert behallatszott a kutya vidám csaholása.

— Au-hau-au — kiabált kint Vahur —, szép vagy, Paták, csillogo, mint a Nagy Fény,
nemhiába volt az apád olyan nagy, olyan ize. ..

— Versenyló — csillogott Paták szeme a dicsérettől —, Versenyló!

— Az, az! Majd Várlak benneteket.

Paták kényesen. és boldogan riszálta a derekát. — Nem is tudod, milyen jólesik, Vahur.
Majd nézd meg, hogy megyünk ki az udvarból.

— Fene nagy a barátság — csapkodott ingerülten Miska a farkával, de aztán az ajtóra néztek,
mert Bertijött be. ..

Új kabát volt rajta, papírban ennivalót hozott Kelének. Aztán egy marok kukoricát szórt a
varjú elé, a tehénnek szénát adott, Miskának pedig, kivetelesen, zabot. Aztán megsimogatta a
szamár bánatos, nagy fejét.

— Mit hozzak vásárfrának, Miska? Hát csak vigyázz mindenre, Miska, neked van itt a
legtöbb eszed. ..

Miska egyszerre elfeledte sérelmeit, de azért nem nyúlt még a zabhoz, nehogy mohonak
lássék.

— Láttátok? — integetett Munak, amikor Berti kiment. — Láttátok? Hiába kis kolomp, hiába
kelleti magát Paták: Berti azért csak hozzám hüz!

Kint újra megszólalt a csengő, ugatott a kutya, megcsusszant a szán, és Paták magasra
tartott fejjel, csodálatosan szép ivben kikanyarodott az udvarról. Ribizke és Berti szelid
büszkeséggel dőltek hátra az üléskasban, és csendes, öreges örömmel néztek vegig a nyárfás
uton, mely a mai napot hozza. Térdükón rongypokróc, Ribizke csizmája rongyos, és kilátszik
a tiszta kapcaruha, melyet a csizmavásárlás miatt tekert lábára. Berti kucsmája olyan, mintha
valami szőrbetegségben szenvedne, elhullatva fele prémjét. De a szerszám csillog. Paták
ragyog, es ugy rakja lábait, mintha mindenki őt nézne. A hómezőkón szikrázik a nap, enyhe
meleg van kint és belül is. A saroglyában egy kis megelégedettség, várakozás; a cseng ő
pengese mintha lehullana a hóra, és hancúrozva szaladna a szán mellett, és nevetne,
nevetne...

— Szép nap van — mondja Berti. — Szép — bólint Ribizke.

Aztán már nem is szólnak egymáshoz egész úton.

A piac szokatlanul élenk, de a kerteszek állása majdnem üres. Tegnap meg nagy volt a
hideg, nemigen mertek előrukkolni az elvennelt, pinceben elrakott holmikkal. Ribizke
azonban mert! Ribizkenek két akkora tyúkszeme van, mint egy-egy mogyoro, s ezek
pontosan megmondják a változást. Igaz, hogy a csizmavételnél fokozott óvatosságot
igényelnek, de mint időjósok. csalhatatlanok.

— Az idő rövidesen megereszkedik — mondta tegnapelőtt Bertinek —, Vidd le a mázsát a
pincébe, kimérjük a zöldségfélét, hagymát, fokhagymát is, zsákba persze, alája szalma,
letakarjuk, meglátod,jó vásárt csinálunk.

A derék tyükszemek nem hazudtak. Akár kirakhatnák a portékát a ponyvára, olyan meleg
van, de minek sietni. Ribizke mindenből kikeszitett egy-két darabot, jelezve, hogy mi van a
ponyva alatt, azzal nyugodtan pipára gyújtottak. Körülöttük zajlott a hetivásár. A levegőben
hószag, halszag, bőrszag, lószag úszkált vegyes elosztásban, s ezeket a hullámzó szagokat
mintha a zsibongás tartotta volna a levegőben. A pipák szeleltek, s a füst kanyarogva vegyült
a többi illat közé.