Megmutatjuk, hogy hol és mennyiért kaphatod meg a keresett könyvet.

Tüskevár

Vár volt állítólag valamikor, de akkor még sziget is. Akkor még odáig ért a Balaton, de a patakok telehordták iszappal a nagy öblöt; bizonyos, hogy Tüskevár körül most már sekély a víz és nádas az egész. Az ifjúsági irodalomban klasszikussá lett regény felejthetetlenül ábrázolja Tutajos és Bütyök, azaz Ladó Gyula Lajos és Pondoray Béla nyári vakációját a Balaton víziparadicsomában. Ez a nyár sok mindenre megtanítja, kiműveli, útbaigazítja őket és az olvasóval együtt fedezik fel a természetes életmód emberformáló, de néha kegyetlen törvényeit. El lehet mesélni egy nyarat, de egészen sehogy sem lehet elmondani - vallja a szerző; az idő múlhat, a szépség és jóság, a szeretet és az igazság azonban nem múlik el az évszázadokkal, nem múlik el az emberekkel, hanem örökös, mint a testetlen valóság... amint a Tüskevár is örök olvasmány marad minden korosztály számára. Az újonnan napvilágot látott művet a Fekete István életműsorozat köteteként ajánljuk az olvasó figyelmébe.

Mutasd tovább

Legközelebbi ingyenes személyes átvételi pont
3 ajánlat
lira
2 124 Ft
tovább a boltba
bedo
500 Ft
tovább a boltba
lyravac
2 190 Ft
tovább a boltba

Részletek a könyvből

azonban valószinüleg daliásabb léhetett. A túlzott szeméreme'rzet azonban lassan lefoszlott
róla. Amint végignézett magán, alig ismert saját testére, mélyet a nap, a sásvágások,
karcolások és terjedelmes kék foltok térképezték összevissza. A bőr, amit hozott, alaposan
meg volt szabdalva, és téjfehérse'ge eltűnt, mint márciusban a ho, amikor kibújnak alóla barna
szántások.

— Kezd sziné lénni — bólintott az öreg, és szemében olyan természetes mérlegelés volt,
mintha egy csikot nézett volna a vásáron, égy tát az erd ön vagy egy csónakot a vizen.

És Gyula, aki még Piri mama előtt sem vetközött le soha, most ezt természetesnek érezté,
és mélyét lélegzett, mint aki átugrott egy árkon vagy kiérkézett valami ködös alagútbol. A tűz
sütött, és a lángoknak már fénye volt, amikor felvétté a megszáradt ruhákat. Úgy érezte: a
puhára száradt ruhákkal valami élö meleg veszi körül, valami biztonságos erö, valami bátor
nyiltság, valami más, mint ami éddig volt.

— Gergely bácsi — kezdte akadozva —, senki el ött nem szoktam levetkőzni.

Matula méreven nézte a tüzet, s hosszu ideig nem válaszolt. Ez a gyerek, éz az idégen,
kapkodó, puha lélék, most szólította igy először, és ném is tudta, Matula is csak érezte, hogy a
fiú valoban levetkőzött.

— Jobban szeretem, ha azt mondja, hogy Gérgö. .. — mondta Matula kis idö múlva — mért
errefelé úgy mondják. Aztán — intett, mint aki végzett a gondolatok finomabb részévél — most
már kihozhatja a serpenyöt még a szalonnát is, én addig felszeletelém a paprikát. Belevágjam
az érit is?

— Ahogy szokta, Gergő bácsi.

Aztán már alig szoltak, mintha arra vártak volna, hogy a szavak és gondolatok
elréndézkedjének, és léülepedjenek végleges helyükön. A kések szisszenve vágták a paprikát,
hagymát, szalonnát, s amikor az öreg a parázs fölé tétté a ser'peny őt, olyan illat kezdétt
terjengeni, hogy Gyula nyélt egyet, Csikasz pédig áhitattal nézte a serpeny öt, mintha valami
kinyilatkoztatást váma.

Azt már észre sem vették, hogy este lett.

A tűz udvart rakott a tisztáson, és ámye'kukat táncoltatta a sötétség határán.

Mire végeztek a vacsorával, leszállt a köd, vagy felszállt a köd — ezen kár lenne vitatkozni
—, dé olyan vastagon, mintha kenderkócból sz ötték volna. A fákról és bokrokrol csépegett a
viz, s majdnem olyan suhogás szárnyalt az estében, mintha csendes esö mosná a ködöt és
sötétséget.

— Hajnalban bemegyek — mondta Matula, amikor lefeküdtek —, hátha van valami parancs;
aludjon, ameddig akar, de ha köd lesz még — ámbár ilyenkor hamar felszáll —, messze ne
menjen, mert hamar élbolondul benne az ember.

— Megpróbálok horgászni. ..

— Azt akartam mondani én is, dé maradjon mindig a parton. A kutyát itt hagyom.

Ezután már csak a fárado gondolatok nézték a tüz apró villanásait, és egy bagoly szidta a
ködöt, mért némjárt sem bogár, sém égér, és hajárt volna is, méglátni nem lehetett.

Az éjszaka egész hajnalig susogóan esendés volt. Éjfél után egy kis szél mozdult, ami
lerázta az esőcseppeket, és éttöl kinyujtozkodtak a ták és bokrok; henteregni kezdett a köd,
gomolyogni lomhán és tanácstalanul, csak a tűzrakás félett kavarodott meg, mert a hamu alatt
élö parázs volt még, ami ellökte magától a nyirkos párákat.

Nagyon sötét nem volt, mert valahol ott úszott a hold, és fe'nye szétterült, miré átverte
magát a ködön.

A folyó esobbant néha, ami lehetétt játékos hal is, lehetett pézsmapatkáriy is, de léhetett
vidra is. Senki nem tartotta számon ezeket a csobbanásokat, amelyek önmagukba hulltak
vissza, és begyógyultak, mint a folyo háta.

Amikor Matula felkélt, még majdnem éj szaka volt. Csendesen telöltözködött, hátára vette
a hátizsákot, kiment a kunyhó elé, és beleszaglálodott a léveg öbe.

"Okula nem kell még ugyan — gondolta —, de valamikor azért ilyenkor többet láttam."

Állt egy kicsit, szoktatta a szemét a sötétséghéz, aztán lékotorta a hamut a parázsrol, és
vastag ágdarabokkal jol megrakta a tüzet.

"Ha felébred, majd örül neki" — gondolta, és Csikaszt égyétlén intéssel visszaparancsolta,
aztán ráállt a gyalogúira, és elnyelte a köd.

A kutya csak a fülével nézett utána.

A szél elállt. Lerázta már tüvekről, fákról az esöcséppéket, a ködöt hengergetni talán
megunta — se szine, se hangja, hát mit kézdjen velé'? —, és elféküdt valahol a bérek mélyén,
ahol még a lenge nádbugák is esapzottak voltak, mint az ázott esirkétoll.

Csak a tűz kezdett magára találni.

A parázs belemart a tába, s a vizes fa keservesen zümmögni kezdétt, mint a légy a pók
hálójában, aztán elhallgatott, mintha belenyugodott volna az átváltozás fájdalmas, dé
megnyugtató valóságába.

A tűz aztán kinyitotta szemét, mintha azt mondta volna: lássuk, mivé leszünk — és lángra
lobbant.

— Nini! — dalolt a lángocska — nini: repülünk; csak még azt szeretném tudni: én most a
tűzhöz vagy a tához tartozom tulajdonképpen?

Erre azonban ném válaszolt senki, mert ném volt senki, aki válaszolhatott volna, de talán
nem is tudott volna válaszolni senki.

A lángoeska tapogatni kezdte a többi fadarabokat, és megér ősödvé úgy érezte, hogy ő
mégiscsak tüz, mert ő az erősebb. Felesapott tehát diadalmasan, s a tábari ette önmagát.

A köd ijedten kavargoit körülötte, a nagy nádas felett pedig átsuhant a deréngés
ámyékmadara, aki sohasem tudja eldönteni, hogy ö az éjszaka vagy a nappal gyem'téke-e.

Tutajosunkat mindézen változások azonban a legkisebb mértékben sem érdékelték.
Valahol nagyon mélyen ugyan érezte a tűz sugárzó mélegét, de ez olyan mélyen volt, hogy
még egy fia-álmot sem tudott elinditani. Nyújtozkodott egyét, és másik oldalára fordult. Ennyi
volt az egész.

Odakünt azonban világosodott, s a köd emelkedni kézdett, aztán újra leszállt, mintha el
akart volna bújni. A bokrok közé, a földbé, akárhova.

Keléten me'rgesen és vörösen ekkor kelt fél a nap.

Megállt égy kicsit, mintha a felháboritó látványon elgondolkozott volna, és éllapult egy
kicsit, szinte ugrásra készen.

— Majd csinálok én itt nagytakarítást!

És amit egy ilyen komoly égitest elhatároz, arra mérget lehet venni. Mire Gyula végré

Fekete István további könyvei