Megmutatjuk, hogy hol és mennyiért kaphatod meg a keresett könyvet.

VUK

A rókavárban fekete halomban szuszog a nyolc rókakölyök. Kag és Iny, az apa- és anyaróka gyönyörködve nézi őket. Ott van közöttük Vuk is, ő a legéletrevalóbb, az öregapja vére van benne, aki a maga idején az első volt a rókanemzetségben. A kölykök lassan növekednek, de váratlanul szörnyű dolog történik: az ember legveszedelmesebb fajtája, a villámló fegyverrel járó vadász rátalál a rókavárra, s ez az egész család pusztulását jelenti. Csak Vuk marad életben, csodával határos módon, meg egyik hugocskája - de az rabságba kerül. Sok kemény harcot kell megvívnia, sok mindent kell megtanulnia, míg végül híres vadász, a rókanemzetség dísze válik belőle.

Mutasd tovább

Legközelebbi ingyenes személyes átvételi pont
3 ajánlat
magyarmenedek
1 899 Ft
tovább a boltba
bigbandi
2 069 Ft
tovább a boltba
lyravac
2 299 Ft
tovább a boltba

Részletek a könyvből

szomorúságot, elfeledte Karakot, Nyaút is, akiért nemreg kikapott, és egy vágya volt csak:
megfogni Unkát, kinek nagy szája van, s ezért azt hiszi, muszáj énekelni.

Vuk, amikor felért a partra, lehunyta félig szemeit, mert nem feledte el Karak tanítását.

A patak vályújában mozgott egy kis szél, és Vuk sz őre felborzolódott örömében, mert a
szimatok közt ott volt Tás meleg, erős illata is. Nem is gondolt már Unkára. A vadászat
izgalma vakmerőve tette a kisrőkát. Igaz, Nyaut elugrasztottá, de most megmutatja Karaknak,
hogy nem ügyetlen.

Úgy ment a kisrőká a parton, mint egy darab sötétség, melynek se hangja, se árnyéka.

A szimatban mind több lett az élet, és több a melegség. Tás már nem lehet messze.

Vuk szemei hol tágra nyiltak, hol megsz űkültek. A parton lefelé csúszott, mert ugy
hallotta még otthon, hogy Tas a vizen alszik.

Unkák szorgalmasan énekeltek, s a viz szinte állni látszott, amikor Vuk megpillantotta
Tást, szinte az orra el őtt.

Nagy pillanat volt. A kisroka megdermedt, és úgy érezte, Tas jön feléje, pedig öt vitte a
vér, a vadászat örök ösztöne, es amikor kinézte az alkalmas helyet, ahol Tás nyakát
elkaphátta: megrohanta, mint a villám.

Tás aludt éppen. Este jóllakott apró halakkal, és azt hitte, leszakadt az ég, amikor Vuk
szinte ráesett. Szárnyai szétvágódtak, hogy felreppentsek a levegö be, de aztán hirtelen
elsötétült elötte a csillogó viz fodra, mert Vuk elharapta a nyakát, és maga alá gyűrte a sekély
vízben, amely Tásnak bölcsője volt valamikor.

Tás már nem mozgott, es Vukon végigborzongott az elért zsákmány dics ösege. A
küzdelem halk volt és rövid, Vuk mégis érezte, hogy a patak elhordjá majd a hírt, hogy Kag
fia, Vuk, aki meg alig látszik ki az idei f üböl, megfogta Tást. Tást, aki pedig éber, mint Hu, a
bagoly, aki csak nappal alszik keveset, egyebként tanácsot szokott adni az erdei népnek
ügyes—bajos dolgáikban.

Igaz, hogy Nyaut elszalasztotta, de Nyáú még túlságosan nagy zsákmány lenne ilyen kis
rókához. Vuk kihuzta Tást a homokos partra, és leült mellé, hogy kifújja magát, mert nehéz
volt a kacsa nagyon. És nagy, komoly rókának érezte magát.

"Mit szól majd Karak? — gondolta, és előre örült a dicséretnek. — Jön is már" — nézett fel a
partra Vuk, hol mintha Karak lépteit hallotta volna. Lehuzódott, es ráfeküdt Tásra, hogy az
öreg róka ne lássa meg mindjárt. ..

Ekkor azonban idegen szimat vágott Vuk orrába, és á kisróka megremegett. Idegen
rókabarlang szaga volt, tehát más róka sompolygott feléje a magas fűben.

"Miért nem jön Karak — gondolta —, hiszen hallhatná, hogy idegen jár a parton" — és nem
kiáltott. Várta, hogy mi lesz.

A másik róka ekkor már odaért. Megállt, és Vuk jól látta a felvillanó zöldes szemeket.

Az idegen róka közelebb jött. Látta már, hogy kölyökkel van dolga, és rámordult Vukrá:

— Ki fia vagy, és mit keresel az én vadászterületemen'? !

A kisrőka szemei szikráztak a dühtől, és ráfeküdt Tásra, aki az elsö zsákmány volt, melyet
megvédett volna meg az élete árán is.

— Vuk vágyok, Kag fia, és Tást nem adom. En fogtam. Az enyem.

Felállt, és megmutatta apro fogait. A nagy róka dühösen nevetett:

— Taknyos! De sokra vagy a nemzetségeddel! Az öreg Vuk csak mese volt talán, es apád is
kiöltötte a nyelvét, amikor a görbe lábú hoher megszorította. Ha el nem hordod az irhád,
megfürdetlek, mintha Unka lennel, akinek kiáll a szeme, és csak a nagy szája van! Takarodj!

Vuk még ekkor sem kiáltott Karakért, pedig az idegen róka már elindult feléje, hogy
elvegye Tást, és öt belelökje a vizbe, amely ennek a szégyennek éppen úgy elhordta volna
hiret, mint az előbbi dicsőségnek.

Azonban mozdult a szél, s az idegen róka megállt.

Szemei gonoszul keskenyek, szúrósak lettek, mint télen a csillagok. És mézédes hangon
folytatta:

— Szóval te Kag fia vagy? A nagy Vuk unokája és Karak öccse, akinél én senkit többre
nem tartok... és máris megfogtad Tást. Csodálatos! Bizonyára Karak tanitott! Ugye? Karak
ma az első a rókák közt... s ez a terület az övé. Én csak átszaladok rajta, és kérlek, említsd
meg neki, hogy a napokban készülök hozzá engedélyért. ..

Vuk lejjebb állt, mint az idegen róka, és nem ertette annak meghunyászkodását. Az el öbb
még a vizbe akarta lökni... De ekkor Karak szemei gyúltak ki a parton, és megrohanta az
idegent, aki szinte terdre esett, és Karak alaposan megtépte.

— Hordd el a tetves bőröd, Sut, amig jó dolgod van! — mondta. — Olyan a nyelved, mint
Szié, aki undorito, mert hideg, és madárporontyokon él. Megmartad volna ezt a kis kölyköt,
ha meg nem érzed, hogy jövök, és akkor megfordult a nyelved, mely hideg és mérges, mint
Unka hasa!

Meg egyszer megrázta Sutot, aki vinnyogva tünt el a sásban. De még visszakiáltott, és
hangjában habzott a düh:

— Megálljátok! Karak, te fogatlan kutya! Találkozom még az öcséddel, a hires Vuk
unokájával, de kirázom a bőréből! A nyüvek kopasszanak meg benneteket, és Kró, a holló
játsszon a szemetekkel! Megálljatok!

Vuk álig tért még magához a sok esemény közt, amikor Karak már melléje csúszott.

— Ne törődj vele — mondta. — Ez Sut, akinek nincsen farka, mert megfogta a t ör, amit az
ember állitott neki, és utolsó a rókák között. Itt hagyta Tást?

— El akarta vinni! — méltatlankodott Vuk. — Fogjon magának.

Karak csak most értette meg, hogy a kacsát a kis Vuk fogta. Azt hitte, Sut dobta el
ijedtében. Szinte megdöbbent. Ez több volt, mint ami ekkora kisrokától kitelhetett.

— Jól van, Vuk! — mondta. — Eljön meg az idő, amikor több leszel mindnyájunknál, és
kérlek, gondolj majd akkor az öreg Karakra. De addig — persze — meg sokat kell tanulnod —
tette hozzá, hogy a kisroka el ne bízza magát.

Vuk aztán még játszva összeszedett pár Unkát, amikor elindultak hazafelé.

— Aludnod kell — mondta Karak —, nekem még dolgom van, de reggelre itthon leszek.

Átugrott Vukkal a szakadékon, de mindjárt vissza is fordult:

— Innét már beviheted Tást magad is. És egyél bel öle, há megéheztél.

Ekkor már egészen öreg volt az éjszaka.

Vuk leült a szakadék szélén, és belenézett a sötétségbe, mely ismer ös lett neki. Mintha
sok-sok éven át járt volna benne, pedig Vuk csak azon a tavaszon született.

Ám járták a fekete éjszakákat, Kag és a többi róka ösök, és Vukban világos lett az örökség,
mintha emlékekre emlékezett volna. Boldog-fáradtan huzta be Tást a barlangba, és azonmód
elaludt mellette.

Másnap, harmadnap és a következö napokon egyformák voltak a hajnalok és az éjszakák.
És egyformák a hetek is. Vuk nött, és rövid utakra már maga járt zsákmány után. Karak nem
győzött csodálkozni gyors fejlődésén.

"Szegeny Kag, ha ezt látná" — gondolta.

Közben megnőtt a fű a réten. A vetések erdeje úgy hullámzott, mint a tó vize, hol Lutra, á
vidra van otthon. A földön fészkelő madarak kiröptették fiaikat, hiába kereste őket Szi, aki
hideg és gonosz, mint a csapda vasa, melyet Vuk messze elkerült, amikor azt mondta Karak:

— Reggel nemjövünk haza, mert a barlang már nagyon meleg, és amúgy sem lehet pihenni
a kis fekete ugró néptől. Egész nap csak nem vakaródzhatunk. ..

És akkor hajnalban beosont a két róka egy hatalmas buzatáblába, mely az erd ö mellett

FEKETE ISTVÁN további könyvei