Gárdonyi Géza Ida regénye

férfiasan nyírt hajú leány valóban olyan hideg sugaru szemmel vizsgalta
mindig, hogy lehetetlen volt nem e'reznie.

De hát mért, hogy őt vette el Csaba? S mért nem azt a falusi hölgyet,
akiért őt vette el? Mért nem az jött ide Csabával? Bizonyosan fe'rjes nő,
azért. S ő még csak meg se nézte jol: színlelte, hogy neki csak tárgy,
tekintetre sem érdemes. Igaz, hogy a színlelés nem került nagy erejébe: a
gyomra is émelygett, hogy az ő pénze hát erre kellett olyan igen! Ezért
vette őt a vásáron az a pesti úr! De elég volt annyit látnia, hogy nem
olyan szép, mint ő, idősebb is tan. Ez a látvány enyhített valamit ajelenet
utálatos unalmán.

Aszobában szivarfelhőcskék emelkedtek egyre sűrűbben. Csaba maga is
rágyújtott. Mikeyne' is cigarettát vett a tálcából. Idát is kínálta vele.

-Nem szoktál?

Csevegtek, beszélgettek egyre hangosabban.

- A gitárt! János, a gitárt! - hangzott egy kiáltás. És vagy öten is
visszhangozták:

- Agitárt, Sörbereky! Ha csak egy nótát is. Csaba fölkelt, és intett Idának
is.

- Nem, ma este nem - mentegetődzött -, a feleségem fáradt. Csak
gondoljátok meg: reggel óta utazunk.

Atársaság egy része hazakísérte őket a kapuig.

Mikor Csaba elment, Ida letette a kalapját a konzultükör előtt, s
megnyitotta ott is a villamoslángot.

Ahaján nem volt semmi rendetlenség. Az arca azonban szebbnek látszott,
mint akármikor is. Hosszasan bámulta a szemét. Hát csakugyan olyan
szép az ő szeme? A klastromban gyakorta hallotta. De más, ha nők
mondanak effélét, s más, ha férfiak. S minden másnak magasan fölötte
más, ha festők e's szobrászok mondjak. Festők igen értik az ilyet. Még
akkor is a szemét csodálta, mikor a haja lebontásába fogott. Akkor
azonban már a kezét is csodálgatta, ahogy le és föl járt a keze a haja
lefe'süle'sében- kefélésében.

Aztán a nyakát is nézte. Ve'kony leány-nyak még. Soha a nyakáról nem
szólt senki a klastrom ban. Ö maga se nézegette soha örvendő szemmel.
Hát a nyaka is szép, most már tudja. Aballon-keblűnek egyáltalán nincs
nyaka.

A szobrászné nyaka inas: valahányszor fordítja a fejét, ujjnyi vastag ín
vetődik fel a nyakán. Atöbbiét nem is nézte. Soha életében nem nézte
senki nyakát a sze'pse'gée'rt.

S fordította a fejét jobbra és balra. Valóban, az ő nyakan nem rútalkodik
semmi ín. Boldogan szemlélgette.

Aztán eloltotta a tükör villamoskörte'it, és álmodozó szemmel szedte elő a
halóingét, réklijét, papucsát. Fáradt volt. Az est hangjai és mozgalmai
kavarogtak még a fülében és fejében. Leült a belső ágy szélére, s a
térdén könyökölve, lábát lo'gatva merengett maga elé.

- Mily kedves est volt! Hogy ünnepelték őt, mint valami királyne't. Még a
fehérköte'nyes, fehe'rbo'bitás frajlák is hogyan bámulgattak! Az a
Sörberekynek tréfált Borbereky igazán kedves ember. Anők is kedvesek.
Flora, a ballonkeblű igazán, mintha testve'rne'nje volna, olyan egyszerre
egy vele. Még a zenét is úgy szereti. Meg is csókolództak, mikor elváltak.
-Remélem, még a hét folyamán meglátogattok -volt az utolsó szava.
Modos asszony is lehet. A fülbevalója borsónyi briliáns. És a többi is
szíves-kedves, magyaros. Még az a rövidhajú művészleany is, noha kissé
irigy. De hat nem tehet rola szegény, hogy olyannak született.

És hát mért szeretik olyan igen azt a Csabát? Ö eddig megvetette: vélte,
hogy valami kenye retlen táncmester. Az udvariassága, csak mint a maz a
bögre'n: lepattan a máz, marad egy kivetni való csere'p. Mégis van hát
valami értékes abban az emberben, akit a nagy Muszáj férje'nek neveztet.
Milyen fensőséggel ült köztük, s hogy mosolygott. Soha nem mosolygott,
miota együtt vannak, ha csak nem gúnyosan. Milyen más arc, ha meleg,
mosolygó! Szinte nemes. Mintha nem is ő szokott volna házasodni
apróhirdetésre, talán minden tizenharmadik hónapban. Látszott rajta,
hogy jól érzi magát a művészek között. Csak Bor- és Sörbereky dikciójára
komolyodott el. No, az ugyan ve'letlenül eltalalta, hova tiporjon. De hát ha
van benne mégis valami érték, mért hogy éppen ő nem volt csak egy
kicsit is kedves őiránta? Mért nem mondta ő is, hogy a szeme,, nyaka,
termete szép, a keze meg csoda? Hiszen ő is festő, hát érti. Es miért
titkolta el, hogy ő is festő? Azt mondta, újságíró, aztán meg hogy
szobrász. Hát hazudott. Me'rt hazudott? De hát akkor is mért viselkedik
úgy, mint a vásári paripa, amely szinte maga is esküdözik a gazdája
mellett, hogy őbenne - tessék nézni - semmi hiba. Mért nem akarja látni,
hogy az ő keze sze'p. Illett volna, hogy legalább egyszer megcsókolja a
kezét. Jó, hogy nem csókolta, de illett volna... A franciává tévedt
karmester bizonyosan őrömmel megcso'kolta volna, pedig az nem is
festő... Valóban különös ember. Mikey is mondtar

-Ez a Csaba mindig ilyen különös volt.

Hát különös. De meg kell vallani, hogy esze van.

S megint a szőrember tosztja visszhangzott a fülében: Boldogítsa őt
szívének és lelkének minden sugaraival...

Hát nem boldogítia? Tehet ő róla, hogy nem boldogítia? Mást boldogít,