Megmutatjuk, hogy hol és mennyiért kaphatod meg a keresett könyvet.

A pusztai farkas

Hesse legnagyobb sikerét halála után az Egyesült Államokban aratta, a beatnemzedék körében, a vietnami háború idején. Timothy Leary, a Harward híres-hírhedt docense a Steppenwolfot - a Sziddhártával együtt - a kábítószeresek bibliájaként ajánlotta követőinek. 1968-ban a német származású John Kay Steppenwolf néven alapított beat-zenekart, bár saját bevallása szerint ekkor még nem olvasta a könyvet. Born to be wild című száma Peter Fonda Easy rider című filmje révén vált világhírűvé. A regényből 1974-ben Fred Haines forgatott filmet, amely a 28. Edinburghi Filmfesztivál szenzációja lett. A pusztai farkas Hesse talán világszerte legismertebb és legvitatottabb könyve. Nem véletlen, hogy épp a beatnemzedék körében arathatott óriási sikert. A regény introvertált, saját útját járó, önmagát kereső hőse elsősorban a politikától megcsömörlött, meg nem értett, szubkultúrába menekülő, lázadó ifjúsághoz szólt - legalábbis az Egyesült Államokban, ahol ez a generáció a maga képére formálta-ferdítette a húszas évek Németországának ötvenéves, outsider értelmiségijét, a klasszikus irodalmon, a keleti vallásokon, Schopenhauer és Nietzsche filozófiáján, Freud és Jung pszichológiáján nevelkedett, az élet értelmét egzisztencialista szorongások közepette, skizofrén lélekkel kereső Hallert. Említhető persze olyan példa is, amely szerint a kábítószer apostolának kikiáltott Hesse teljesen mást is jelenthet a világ más tájékán: az Új ember 1978. november 19-i számában Pilinszky János ismertette a regényt: Harry Hallerben a kóros bűntudattól szenvedő, lelke poklait megjáró, önmegvető embert látta, aki - nem dogmatikus értelemben - közel jár a megtéréshez és a kegyelemhez.

Mutasd tovább

Legközelebbi ingyenes személyes átvételi pont
2 ajánlat
konyvdiszkont
749 Ft
tovább a boltba
lyravac
999 Ft
tovább a boltba

Részletek a könyvből

múltkor, amikor, mint egy holdlakó, megjelentél a Fekete Sasban, fenevad
voltál, épp ez tetszett meg benned. Elhallgatott. Hirtelen eszébe jutott
valami, és döbbenten így szólt: — Fenevad, ragadozó, milyen ostoba
szavak! Hogyan beszélhetünk így az állatokról. Sokszor szörnyetegek
ugyan, de mégis sokkal igazabbak az embereknél. — lgazabbak? Hát ezt
meg hogy érted? — Ha megnézel egy állatot, egy kutyát, macskát, madarat
vagy egy kecses nagyvadat az állatkertben, például egy pumát vagy egy
zsiráfot, rögtön észreveszed rajta, hogy igaz; nem jön zavarba, mindig
tudja, mit csináljon, hogyan viselkedjék. Nem hízeleg, tetszeleg. Nem
komédiázik. Olyan, amilyen, mint a kövek, a virágok vagy a csillagok az
égbolton.

Érted? Igen, megértettem. — Az állatok — folytatta — többnyire szomorúak.
És ha az ember nagyon szomorú, na nem fogfájás miatt, vagy azért, mert
elvesztette a pénztárcáját, hanem mert megérzi a valóságot, az egész
életet, akkor hasonlít egy kicsit az állatokhoz, szomorú, de igazabb és
szebb, mint máskor. Amikor először megláttalak, te is ilyen voltál, pusztai
farkas. — És mit szólsz a könyvhöz, Hermina, ami rólam szól? — Nem
szeretem örökké törni a fejem. Add ide, aztán majd megbeszéljük egyszer.
Illetve jobban örülnék olyan könyveknek, amelyeket te írtál. Kávét rendelt,
fesztelennek és szőrakozottnak tűnt, egyszer csak felragyogott az arca,
mintha megtalálta volna a választ. — Megvan — kiáltott fel vidáman —,
rájöttem végre! — Mire jöttél rá? — Egész idő alatta foxtrott járt az
eszemben. Mondd, van egy szobád, ahol néha táncolhatnánk egy kicsit?
Nem baj, ha kicsi, az a lényeg, hogy ne lakjanak alatta, és ne jöjjenek föl
panaszkodni, hogy reng a mennyezet. Pompás! Akkor otthon is
megtanulhatsz táncolni. — Igen — feleltem gyámoltalanul —, nagyszerű. De
azt hittem, hogy zene is kell hozzá. — Hát persze. Figyelj ide, a zenét
megveszed, nem kerül többe, mint a tánctanfolyam. Tanárnőre sem kell
költened, majd én foglalkozom veled. Annyit zenélünk, amennyit akarunk,
ráadásul a gramofon is megmarad. — A gramofon? — Igen. Veszel egy kis
masinát, néhány tánclemezt... — Káprázatos — ujjongtam —, ha megtanítasz
táncolni, a honorárium fejében megkapod a gramofont. Áll az alku?
Határozottan beszéltem, de nem őszinte lelkesedéssel. Könyvekkel zsúfolt
dolgozószobámat nem tudtam elképzelni egy efféle, korántsem
rokonszenves készülékkel, ráadásul a tánccal szemben is bőven akadtak
fenntartásaim. Néha meg lehetne próbálni, gondoltam, bár
meggyőződésem szerint túlságosan öreg és merev voltam a
tánctanuláshoz. Ez az ajánlat viszont úgy jött, mint derült égből a
villámcsapás, minden porcikám berzenkedett, az öreg, kényes zenebarát
lázadozott a gramofon, a dzsessz, a modern tánczene ellen. Az égvilágon
senki nem követelhette tőlem, hogy szobámban, a szellem
remetelakjában, hajlékomban, Novalis és jean Paul társaságában amerikai
tánczene ütemére ugráljak. De nem akárki kérte, hanem Hermina, ö
parancsolt. Én pedig engedelmeskedtem. Vakon engedelmeskedtem.
Másnap délután egy kávéházban találkoztunk. Hermina már várt rám.
Teázott és mosolyogva felém nyújtott egy újságot, felfedezte benne a
nevemet. Hazám egyik uszító lapja volt, néha bemocskolták benne a
nevemet. A háborúban elleneztem a vérontást, később higgadtságra,
türelemre, emberségre és önkritikára intettem, és védekeztem a napról
napra erősödő, egyre esztelenebb és féktelenebb nacionalista
hecckampány ellen. Tehát egy újabb kirohanás, a szerkesztő bizonyára a
hasonszőrű újságokból lopkodta össze a javát. Köztudott, hogy az elévült
ideológiák védelmezői a legrosszabb, legaljasabb és leglelkiismeretlenebb
írók. Hermina megtudta a cikkből, hogy Harry Haller kártékony, hazafiatlan
gazember, s nem csoda, ha a haza csak sínylődik, amíg megtűri az efféle
árulókat és ilyesfajta gondolatokat, és az ifjúságot érzelmes humanitásra
nevelik ahelyett, hogy harcos bosszúra ösztökélnék az ősellenséggel
szemben. — Te vagy? — bökött a nevemre Hermina. — Nem bosszant, Harry,
hogy ennyi ellenséget szereztél magadnak? Elolvastam néhány sort, a
szokásos volt; évek óta minden sorát ismertem az egy kaptafára irott
gyalázkodásoknak. — Nem — feleltem —, már megszoktam. Néhányszor
elmondtam már a véleményemet: a népek és az egyes emberek is a ,,ki a
bűnös" hazug politikai kérdésével kábítják magukat ahelyett, hogy
feltennék maguknak a kérdést, mennyiben vétkesek saját hibáik,
mulasztásaik és rossz szokásaik miatt a háború kitörésében és a világ
egyéb nyomorúságában; csak így kerülhetnénk el a következő háborút. És
ez megbocsáthatatlan bűn, mert a császár, a tábornokok, az
iparmágnások, a politikusok és az újságok természetesen tökéletesen
vétlenek — ők az égvilágon semmiről nem tehetnek, nem bűnösök! Ha nem
hevernének lemészárolt embermilliők a sírban, még el is hihetnénk, hogy a
világon minden nagyon szép ésjő. Nem, ma már hidegen hagynak ezek a
cikkek, de azért sokszor elszomorodom. Honfitársaim kétharmada olvassa
eval/nl- : Ig.-mila!- hsllnnrín n—JI- : ksnnnt— vanna! és nel-n minrlannsn

Hasonló cimű könyvek

Hermann Hesse további könyvei