Jostein Gaarder Sofie világa

— Nagyon hasonlít az őmagyra, aki olyan sokáig az erdei kunyhóban lakott.

— Lehet, hogy ő az. Nem gondolod, anya?

— De hát tizenöt éve nem látta már senki.

— Talán utazgatott mindenfelé. Elmehetett Athénba is. Édesanyja megrázta a fejét.

— Láttam egyszer a hetvenes években. Akkor semmivel sem látszott fiatalabbnak, mint ez
az Alberto ma. Olyan idegen hangzású volt a családneve. . .

— Knox?

— Igen, lehet. Lehet, hogy Knox, Sofie.

— Vagy talán Knag?

— Nem, legalábbis ilyesmire nem emlékszem. .. Egyáltalán miféle Knoxrol és Knagrol
beszélsz?

— Az egyik Albeno, a másik Hilde édesapja.

— Már egészen belezavarodom.

— Van itthon valami ennivalo?

— Melegitsd fel a fasírtot.

Pontosan két hét telt el anélkül, hogy Sofie bármit is hallott volna Albenorol. Kapott egy
ujabb születésnapi képeslapot Hildének cimezve, neki azonban — bar saját születésnapja
valoban közeledett — egyetlen üdvözlőlap sem érkezett.

Egy délután Sofie felkereste Albertét az óvárosban. Bekopogott az ajton. A filozófus nem
volt otthon. Sofie egy papírlapot talált az ajtajára tűzve, rajta a következő szöveggel.

Gratulálok születésnapoa' alkalmából, Hilde! A nagz fordulópont most mar tenyleg nincs
messze. Az igazság pillanata, germekem! Ha csak eszembejut, úgy elfog a nevetés, hogy
majdnem bepisilek. Persze mindez Berkeleyvel van összefüggésben. Kapaszkodj meg!

Sofie széttépte a lapot, és mielőtt kiment volna a házból, bedobta Alberto postaládájába

A fenébe! Csak nem utazott már megint Athénba? Hogy volt képes egyedül hagyni őt a
sok megválaszolatlan kérdéssel?

Amikor június 14-én hazaért az iskolából, Hermész már ott szaglászott a kertben. Sofie
odarohant hozzá, a kutya is nagy ugrásokkal iramodott feléje. Úgy ölelte át a kutyát, mintha
tőle várná a rejtély megoldását.

Ismét ln néhány sort az anyjának, de ezúttal megadta Alberto címét is.

Amíg keresztülmentek a városon, 30er a másnapon tűnődött. Eddig még nem gondolt
igazából a születésnapjára, hiszen Szent Iván napja előtt nem akarta megünnepelni. De holnap
van Hilde születésnapja is. Sofie biztos volt benne, hogy valami egészen különleges dolog fog
történni. Legalábbis vége szakad a Libanonbo'l küldött születésnapi képeslapok sorozatának.

Már elhaladtak a Piactér mellett, és éppen egy játszótéren mentek keresztül, amikor
Hermész megállt az egyik pad előtt, mintha azt akarta volna, hogy Sofie üljön le.

Sofie le is ült, majd megpaskolta a sárga kutya nyakát, miközben az állat szemébe nézett.
A kutya néhányszor erősen megrázkódott. Biztos ugatni fog, gondolta Sof'i e.

Hermész állkapcsa mozogni kezdett, de nem ugatott, még csak nem is morgott. Kinyitotta
a száját, és megszólalt:

— Köszöntelek születésnapod alkalmából, Hilde!

Sofie valósággal kővé dermedt. Csak nem hozzá beszél a kutya?

Nem. Nyilván csak képzelődik. Mivelhogy útközben annyit gondolt Hildére. Ám lelke
legmélyén mégis tudta, hogy Hermész mondta ki az elhangzott négy szot. Ráadásul zengő
basszus hangon.

Egy pillanat múlva megint minden olyan volt, mintha mi sem történt volna. Hermész

l 52
tüntetőleg vakkantott egyet-kettőt, mintha el akarná terelni a figyelmét arról, hogy az előbb
még emberi hangon szólalt meg, majd tovább baktatott Albeno háza felé. Mielőtt bementek
volna a lépcsőházba, Sofie felpillantott az égre. Egész nap szép idő volt, de most mintha
komor felhők gyülekeznének a távolban.

Amikor Alberto kinyitotta az ajtot, Sofie köszönés helyett azt mondta:

— Csak semmi folosleges udvariasság. Hogy te milyen tökfej vagy!

— Mi történt, gyermekem?

— Az őrnagy megtanította Hermészt beszélni.

— A mindenit! Már itt tartunk?

— Képzeld, igen.

— És mit mondott?

— Szerintem ki fogod találni.

— Bizonyára azt mondta, hogy köszönt a születésnapod alkalmából. Vagy valami ehhez
hasonlót.

— Nyenél.

Alberto előreengedte Sofie-t. A filozofus aznap is új jelmezt viselt. Nem különbözött
túlságosan az előzőtől, de ezen a mostanin nem volt annyi csipkediszités és szalag.

— De nemcsak ez van — folytatta Sofie.

— Hogyhogy?

— Megtaláltad a postaládában a lapot?

— Ja, azt? Rögtön kidobtam.

— Azt írta, hogy pisilnie kell a nevetéstől, ha Berkeleyre gondol. Mivel érdemelte ki ezt az
a filozófus?

— Várj csak, majd meglátod.

— Még ma elmondod?

— Igen, még ma beszélek róla.

Alberto kényelmesen leült, majd folytatta.

— Legutobb, amikor itt ültünk, Descartes-ról és Spinozárol beszéltem neked.
Megállapítottuk, hogy tanitásukban van egy közös pont, mindketten tőről metszett
racionalistak.

— Racionalista pedig az, aki erősen hisz az értelem jelentőségében.

— Igen. Az a racionalista, aki az értelmet tartja a tudás forrásának. Úgy véli, hogy az
embernek vannak vele született ideái, amelyek már akkor is ott vannak az ember tudataban,
mielőtt bánnilyen tapasztalatot szerezhetett volna. És mennél tisztább és határozottabb egy
ilyen idea, annál biztosabb, hogy megfelel a valóságnak. Emlékszel talán, Descartes-nak tiszta
és világos képe volt a ,,tökéletes lény"-ről. Ebből az elképzelésből vonja le a következtetést,
hogy Isten valóban létezik.

— Nem vagyok különösebben feledékeny.

— Az ilyen racionalista gondolkodas határozta meg az 1600 -as évek filozófiáját. A
középkorban is voltak hivei, Platón és Szókratész gondolkodásmódjára is emlékszünk. A
XVIII. században azonban mélyreható kritikának vetették alá. Igen sok filozofus vallotta azt a
nézetet, hogy lényegében semmiféle tudatunk nincsen addig, amíg érzékeinkkel nem
tapasztaltunk meg valamit. Ezt a gondolkodásmódot nevezzük empirikusnak.