Kodolányi János Julianus barát

A szerző vallomása Julianus barátról: Julianus fráter alakja és története nem legenda. Történeti valóság. Úgyszintén megtörtént a nagy utazás is Keleten maradt elődeinkhez, nagyjából úgy, ahogy ebben a történetben olvasható. Utazásának terve nem csupán az ő egyéni kívánságainak, vágyainak, álmainak realizálása volt, hanem, mint erre következtetni lehet, magának második Endre királynak bizonyára igen messze tekintő céljait kívánta szolgálni. Mi indította Endre királyt a Keleten maradt előmagyar töredékek megkeresésére? Elsősorban a keresztény középkor uralkodó eszméje és eszménye: a rokonok igaz hitre való térítése. II. Endre azonban, akár elődei, nemcsak messze tekintő stratéga volt, hanem kiváló politikus is. Uralkodásának vége felé már egész Európát bejárták a mongol hatalom előretörésének fenyegető hírei, s Magyarország földrajzi helyzete szükségessé tette volna az ország fegyveres erejének növelését. Ezt igazolja IV. Béla tragikus intézkedése, amikor Julianus jelentéséből megtudván, hogy a második tervezett út már reménytelenné vált a mongolok felvonulása miatt, Kötöny kun törzseinek letelepedésére adott engedélyt. A Julianus barátról szóló regény második részét Helsinkiben írtam, olyan túlfeszített izgalomban, aminek emléke halálomig kísér. 1938 tavaszát Finnországban töltöttem, s miközben napirendem szerint reggeli kilenctől délután négyig odaadóan dolgoztam barátságos, nyájas szállodaszobácskámban, idehaza, hazám körül félelmetesen gyülekeztek a közelgő világháború fellegei. Feleségem hazulról részletesen tájékoztatott a német fasizmus hatalomra juttatásának érdekében megindult életre-halálra szóló harcról. Akinek értelme van: megérti, hogyan, miért és hová vándoroltam én Julianus társaságában, miből, és miért kívántam menekülni, és hová mutattam reszkető ujjal azoknak, akik majd Julianus barát történetét, hitének, vágyainak hajtórugóit, küzdelmeinek tartalmát és értelmét keresik.

Mutasd tovább

Legközelebbi ingyenes személyes átvételi pont

megrendelem ide

elfogyott

Részletek a könyvből

- Paulus fráter klastromot akar fundalni Dominicus regulái szerént.
- Hol? - kérdezte odavetőleg Adalbertus, s kinyitva az ablak szellőző fiókját, kitekintett a Szent
Ágoston tér felé.
- Odahaza, magyeri földön.
- Bene. Kévánom tiszta szüvemből, sükerödjék néki.
- Mink valamennyien benne leszünk a községben.
- Isten áldása legyön rajtatok.
- Hát te nem akarnád?
- Én? - tűnődött el Adalbertus, beszopta puha szőke bajuszát s hosszan ragicsálta. — Én? Nem
neköm való az.
-Mért?
- Hát... hát mert jonkabb vagyok jámbor férjfiu Itáliában, mint...
Elhallgatott.
Julianus töltekintett Planctusaból, melyből amúgy sem látott egy betűt sem, s komor képpel, de
szelidre fordított szoval kérdezte:
- Hogy értöd a férjfiút, atyámfiai7

246
- Hát... hát csak úgy - dadogta Adalbertus kelletlenül, s megint járkálni kezdett. — Mert
látjátok, feleim, a velag nem úgy forog, ahogyan az embör gondolja. Itt vagyon ez a
Fredericus. Én elismeröm, istentelen férjfiu is löhet, de Isten útjai titokban tartatnak. Hátha
nem az? Osztán a pápa úr. Hatha nincs igaza? Elvégre Fredericus úr csak reáméne az
eretnekökre, dúla, égeté, iitá üköt, nem igaz? Meg osztán a Szentföldre es elmegyen. Mendön
olyan zavart, háborodott manapság. Olyan zavart...
Elhallgatott, s a harom fráter kíváncsian, csodálkozva, bosszúsan várta, mi lesz ebből. Mi köze
mindennek ahhoz, hogy jámbor férjtiű kiván lenni Itália töldjén.
Adalbertus hümmögött, vakargatta az állát, leült, fölkelt, ján, megállt, kitekintett, sóhajtott.
Aztan gyorsan minden jot kívánva elment.
- Imádjatok érettem - szólt vissza a küszöbről, egy kissé fátyolos hangon.
- Utóbb es halálát érzi - jegyezte meg rosszkedvűen Gerhardus. — No, látjátok, nem akar ű
maga sem klasn'omot fundálni.

*

Julianus álmában ismét nagy viaskodasban volt Adalbertusszal. Arcul verte a papot, szidta,
dorgalta, de megint nem tudta, mily szavakkal. Amikor kora reggel mind a hárman a San
Stefanóba mentek misére, a kapuban Ritával találkoztak. A leány kopott, dísztelen ruhaban
volt, fejét fekete fátyol takarta, kezében kis batyut tartott. Homlokáig elpirult, amint a harom
frátert meglátta, s mintha megijedt volna. Gyorsan biccentett, kifordult a kapun, meglepően
gyors lépésekkel haladt a legközelebbi utca sarkáig, ott visszapillantott s elt ünt.
Mise után az Univerzitásra mentek s elvegyülvén a hallgatók zajosan kavargó tömegében, ki—ki
a maga mesteréhez indult. Julianus egy ismerős olasz baccalaureatussal talalkozott, aki csak
úgy ragyogott a boldogságtól. Pergő szóval, heves hadonászással mondta el, hogy több mint
ötezer minorita atyafi gyűlt össze a nagykáptalanon, ilyen jámbor gyülekezetet még nem látott
a világ. Ugolino bíboros könnyekig meghatva nézte ez Istennek tetsző népet, amint százas
vagy ötvenes csoportokban, ájtatos társalkodásba merülve, imádkozva, könnyezve, a szeretet
cselekedeteit gyakorolva oly csöndben ülték körül Angyalos Boldogasszony templomát, hogy
soraikból a legcsekélyebb lármát sem lehetett hallani. Ugolino bíboros csudálkozott e
sokaságon, s elérzékenyülve kiáltott föl: ,,Valóban, ez az Isten leventéinek tábora és serege!"
Julianus emelkedett lélekkel hallgatta. Az olasz meg szünet nélkül beszélt, míg csak mindent el
nem mondott, amit hallott. Sem könnyelmű mese, sem móka nem járta ebben az alázatos
tömegben, ha néhány atyafi összeverődött, hat imádkoztak, psalmusokat énekeltek, a maguk
vagy ellenségeik bűneit sirattak, lelkük üdvösségéről tanakodtak. Tartományok szerint
tanyáztak gyékény- meg zsúptet ők alatt, el is nevezték ezt a káptalant gyékényes vagy zsűpos
káptalannak. Agyuk a puszta föld volt, vánkosul követ, fadarabot használtak. Hírük űgy
elterjedt, mint a virágos tavaszi rét illata! A pápai udvarból, Perugiaból meg a spoletói völgy
sok más városából számtalan gróf, baró, lovag, nemesember, tömérdek paraszt, ezenfelül sok
kardinális, püspök, apát és másféle pap zarándokolt az alázatos gyülekezethez. Főképp, hogy
lássák a szentséges Poverellót, aki ily szép nyájat terelt össze Jézus Krisztusnak, a Pasztomak
követésére.
Szólott még a gyönyörű prédikációkról, melyek ott elhangzottak s a csodálatos vendégelésr ől,
melyben a sok fráternek része volt. Francesco ugyanis kijelentette a tömeg előtt: ,,A szent
engedelmesség nevében parancsolom, hogy valahányan vagytok, egyikőtök sem törődjék azzal,
mit esztek, mit isztok, mire van szüksége testeteknek. Imádkozzatok háborítatlanul, testi
ellátástokat pedig bízzátok egészen a mennybéli Atyára, mert neki különös gondja van reátok!"

247
A tömeg vidáman fogadta a parancsot, csak Domenico csodálkozott módfolött, mondvan:
hebehurgyasag ekkora tömeget a legcsekélyebb gondoskodás híján rendben tartani. Am nem
volt igaza, mert Jézus megmutatta, mennyire szereti az ő szegényeit! Megihlette Perugia,
Spoleto, Foligno, Spelle s a többi szomszédos helység lakóit, s ime, ki lovon, ki szamáron vagy
öszvéren, ki meg gyalog, kenyeret, bort, babot, sajtot s más eleséget cipelt a gyülekezetnek,
sőt még bögréket, kanalakat, korsókat is. Még a grófok, lovagok, püspökök is ájtatosan
inaskodtak a fráterek körül. Be is látta Dominicus tévedését, letérdelt Francesco előtt, s
kijelentette, átokkal fogja sújtani rendje tagjait, ha a szerzetben a legcsekélyebb tulajdonra is
kívánkoznak.
Megemlítette a vezeklő övek és vasak esetét is, mint kobozta el azokat a Poverello.
Ezek az épületes hírek ismét tölvidították. Kellemetlen álma és nyugtalan érzése elmult, mintha