LOIS LOWRY VALAHOL MESSZE

—Mi ez? — kérdezte Kira. — Borzalmas szaga van.

Megérintette, kihúzott pár szálat, és nevetni kezdett.

— Matt, ez mocsári gaz. Undorító. Hogy bírtad ezt ma-
gadra tapasztani?

Most látta csak meg, hogy a mellkasán is az díszeleg.

Thomas egy férfi felé nyújtotta a dárdát, s az mohón
kapott utána.

— Úgy nézel ki, mint egy szörnygyerek! — mondta
Thomas. — Mit gondolsz, Kira? Nincs itt az ideje, hogy
megmutassuk Mattnak a fürdőszobát? Megfürdetjük,
hátha le tudjuk mosni róla a második szótagot.

A fürödni szó hallatán Matt megpróbált eliszkolni, de
akkor már mind a ketten fogták. Csodálóinak csoportja
szétszéledt, ő pedig hamarosan a fürdőszobában találta
magát.

— A hajamat nee! — ordította Matt, amikor Thomas vizet
csorgatott csimbókos fejére. — Megfújjasztol!

Végül a már rózsaszín képű, lepedőbe csavart Mattel
együtt fogyasztották el vacsorájukat.

Matt aggodalmasan szagolgatta a kezét, és elhúzta a
száját.

— A szappany szörnyű — közölte. — De az étel jó.

Vacsora után Kira megfésülte a haját, ami ellen heve-
sen tiltakozott. Amikor végzett, elé tartott egy tükröt. A
tükör még Kirának is új volt, itt látott ilyet először, és
egészen más képet kapott magáról annál, mint amit a fo-
lyó tükrében megismert. Matt nagy érdeklődéssel
vizsgálta a tükörképét, grimaszolt, felhúzta a
szemöldökét. Kivillantotta a fogait és hörgött.

Aztán Kira és Thomas útjára bocsátották. Mostanra a
férfiak és a dárdák már eltűntek. Az ablakból nézték,
ahogy a kisfiú és a kutya átvágnak az üres téren, és
eltűnnek az éjszakában.

Most, hogy egyedül maradt Thomasszal, Kira megpró-
bálta elmagyarázni a fiúnak, hogyan kapott figyelmezte—
tést a kis szövetdarabtól.

— Valamit érzek rajta — magyarázta bizonytalanul. —
Nézd! — kivette a zsebéből, és a fény felé tartotta.

Sóhajtott.

— Sajnálom. Most élettelennek tűnik, tudom. De néha...

Thomas bólintott.

— Könnyen lehet, hogy csak te érezheted azt az érzést
— mondta. — Megmutatom én is a fadarabomat.

Az asztal fölötti polchoz ment, ahol a szerszámokat
tartotta, és leemelt egy világos színű fenyőfa faragványt.
Kellően kicsi volt ahhoz, hogy elférjen a tenyerében.
Csodálatosan gazdag mintázat futotta körbe.

— Ezt még kölyökkorodban faragtad? — kérdezte Kira
döbbenten. Sohasem látott még ehhez foghatót. A gyö-
nyörű dobozok és ékszerek, melyek az asztalon
hevertek, egyszerűbbnek tűntek, mint ez a darab.

Thomas a fejét ingatta.

— Én akkor csak nekikezdtem — magyarázta. — Tanul-
tam a szerszámok használatát. Ezen az apró, félredobott
fán próbáltam ki őket. Aztán...

Habozott. Bámulta a fát, mintha megbűvölte volna.

— Megfaragta magát... Ugye, így volt? — kérdezte Kira.

— Igen... Valahogy így...

— Ugyanígy történt velem is.

— Hát ezért értem, hogyan beszélhet hozzád egy
anyagdarab. A fa is tud beszélni. Erzem a kezemmel.
Néha...