Megmutatjuk, hogy hol és mennyiért kaphatod meg a keresett könyvet.

A szent és a profán 

Mircea Eliade a vallást, ezt a szimbolikus létgyakorlatot tekinti a különböző kultúrák közötti közvetítő elemnek. Így kutatásai is mindenekelőtt azokra a nyelvi fordulatokra, illetve magatartásbeli helyzetekre összpontosulnak, melyek egy volt, illetve jövőbeni kulturális egyneműség egykori vagy épp eljövendő emlékezetét őrzik, ígérik. Számára a vallásban az az emberi lényeg mutatkozik meg mely antropológiai sajátja minden halandónak, s ami az istenhit elegyítő vonzerejében a kultúrfokok egyenetlenségeit perspektivikusan megszüntetni képes. Eliade a kultúrát az egyénnek a mindenségben való lélektani jelenléteként fogja fel, s e tekintetben a valaha elveszett s az ,,örök visszatérés" hitében egykoron feltétlenül visszaszerezhető egzisztenciális egység letéteményesének is az individuumot tekinti. Míg vallástörténeti kutatásaiban a lét egyneműségének mitikus hagyományát akarja újjáteremteni, addig szépprózai művei inkább a külvilág formabontó hatásaival foglalkoznak. A Kelet Európából rég kiszakadt, román származású tudós ösztöneiben azóta is elevenen őrzi szűkebb szülőhazája sajátos, ellentmondásos dimenzióit. Regényei, novellái e dimenziók disszonanciáját ötvözik az anyanyelv elveszett harmóniáival. Mircea Eliade 1907-ben született. A bukaresti, majd a kalkuttai egyetemen tanult filozófiát, történelmet és néprajzot. Rövid időre egyetemi oktatóként visszatért Romániába, majd az Antonescu-rezsim képviseletében diplomáciai szolgálatot teljesített Londonban és Lisszabonban. A háborút követően a Sorbonne-on tanított, és a Párizsi Román Kulturális Központ elnöki posztját töltötte be. 1956-tól az óceánon túl, Chicagóban vállalt egyetemi katedrát. Eliade 1986-ban, az Egyesült Államokban hunyt el.

Mutasd tovább

Legközelebbi ingyenes személyes átvételi pont
2 ajánlat
konyvdiszkont
1 124 Ft
tovább a boltba
konyvdiszkont
1 868 Ft
tovább a boltba

Részletek a könyvből


Azt mondhatnánk, hogy már a kozmosz struktúrája is elevenen tartja a legfőbb égi lény
emlékét.

Mintha csak úgy teremtették volna meg az istenek azt a világmindenséget, hogy annak
tükröznie kell létezésüket, mert semmiféle világ sem lehetséges a függőleges nélkül, és már
egyedül ez a dimenzió is elegendő hozzá, hogy felidézze a transzcendenciát.

Még ezután is, hogy az égi szenlxég eltünt a voltaképpeni vallási életből, a szimbolizmus
révén továbbra is hatott. Úzenetét a vallásos szimbólum akkor is közvetíti, ha az emberek
ludalamn már nem értik is meg teljes egészében. A szimbolum ugyanis az ember egész
lényéhez és nemcsak értelméhez fordul.

A vízjelke'premlrzere

Két okból is előbb kell tárgyalnunk a víz vallási értékelését," mint a földét. Először is azért,
mert a víz már a föld előtt létezett. ("Sötétség fedte a szakadékot és Isten szelleme a víz felett
lebegett" — olvashatjuk a Teremtés Könyvében.) Másodszor azért, mert a víz vallási
érvényének viEgálátá nyomán könnyebbm érthetjük meg a szimbólum struktúráját és
funkcióját. Márpedig a szimbólum fontos szerepet játszik az emberiség vallási életében;
általa válik a világ "áttetszővé", s képessé arra, hogy "megmutassa" a transzcendenciát.

A víz lehetőségek összességét szimbolizálja, forrás és kezdet, a létezés valamennyi
lehetőségének tárháza, megelőz minden formát, és hordoz minden teremtést. A teremtés
östérképe a sziget, amely hirtelen "nyilvánul meg" a folyó közepén. A vizbe merülés viszont
a megfonnálátlanbá való visszatérést, a differenciálatlán preegzisztens állapothoz való újbóli
csatlakozást érzékelteti. A vízből való felmerülés a megfonnálás kozmogóniai aktusát ismétli
meg; az elmerülés a farmák feloldódását jelenti. A víz szimbolizmusa ennélfogva mind a
halált, mind az újjászületést magába foglalja. A vízzel való érintkezés mindig újjáéledést
jelent; egyrészt azért, mert a feloldódásra "újjászületés" következik, másrészt azért, mert az
elmerülés tamékennyé tesz és megsokszorozza az életerőt. A vizhez kötődő
kozmogóniáknak antropológiai síkon a hülogenézisek felelnek meg, azok az elképzelések,
amelyek szerint az emberi nem a vízből született. A vizözönnek vagy kontinensek
időszakonkénti elsüllyedésének (Atlantisz-mítoszok) emberi síkon az ember "második halála"
(az alvilág "nedvessége" és lejmon-ja) vagy a keresztelők által történő beavatáshalál felel
meg. A vízben való alámerülés sem kozmogöniai, sem antropológiai síkon nem jelent
végérvényes megszünést. Átmeneti visszahullás ez az alaktalanba, amelyet üj teremtés, új
élet vagy "új ember" követ, mindenkor attól függően, hogy kozmológiai, biológiai vagy
szoterológiai motívurnról van-e szó. "A vizözön" strukturálisan "a keresztvizhez", a
holtaknak tett italáldozat pedig az újszülöttekért tett megtisztulás-áldozatokhoz hasonlítható,
vagy a rituális év eleji fürdésekhez, amelyek egészséget és termékenységet kölcsönöznek az
embernek.

Bármilyen vallási összefüggésben jelentkezzék is a víz, funkciója mindig ugyanaz marad:
felbomlasztja, megszünteti a formákat, "lemossa a bűnöket", megtisztit és egyúttal üjjáéleszt.
Rendeltetése az, hogy megelőzze és újból magába szívja a teremtést, ő azonban nem
változtathat saját modalitásán, vagyis nem ölthet semmilyen l/brma'l. A víz mindig virtuális;
csírászerü és lappangó állapotban marad. Mindaz, ami forma, a víz fölött nyilvánul meg,
eltávolodva tőle.

Ami ebben a dologban lényeges: mind a viz szakralitása, mind az akvatikus kozmogóniák és
apokalipszisek szerkezete csak a víz xzimbolizmuxa révén va'/hal egéxzen nyilvánvalóvá;
ugyanis ez az egyetlen "rendszer", amelyben a számtalan hierophánia egyes megnyilvánulásai
' A következőkhöz lásd Dre Religioncn und das Heiligc, 217r xkk., Images el Symboles, 199. skk.
egyesíthetőkf Egyébként ez a törvény érvényes minden szimbolizmusra: csak a
szimbólumok összessége nyilvánitjá ki a hierophániák különböző jelentéseit.

A "vizhalál" mély értelmét például csak akkor ragadhatjuk meg, ha ismerjük a
vízszimbolizmus szerkezetét.

A keresztség története

Az egyhámtyák figyelembe vették a víEzimbolizmus néhány kereszténység előtti és
egyetemesnek számító jelentését is, ezeket azonban új, Krisztus történelmi létezésére
vonatkozó érvénnyel látták el. Tertullianus'"' szemében a víz "az isteni lélek első székhelye,
aki ezt minden más elemmel szemben előnyben részesíti . . . Elsőként a víz hozott létre
eleven lényt, így ne csodálkozzunk rajta, hogy később a víz a keresztségben életet képes
adni... Régi előjoga révén, amelyben kezdeteitöl fogva része volt, minden természetes víz a
szentségben való megszentelés erejét nyeri el, feltéve, hogy Istent felkérik erre. Mihelyt
elhangzanak az igék, a szentlélek leszáll az égből és a vizek fölött lebeg, amelyeket
termékenységével szentel meg; az így megszentelt vizek maguk is gyógyító erővel
telitödnek... ami korábban a testet gyógyította, most a lelket gyógyítja; ami egészséget
kölcsönzött az időben, üdvösséget kölcsönöz az örökkévalóságban..." (De Baptismo, Ill—V.)
A vizbe merüléssel meghal "a régi ember", és egy megújult lény születik belőle. Kitünöen
fejezödik ez ki Johannes Chrysostomusnál,""' aki a keresztény szimbolika többértéküségéről
a következőket írja: "A halált és a temetést, az életet és a feltámadást jeleníti meg. A fejünket
mint valami sírba, a vízbe meritjük, teljesen alámerítjük és eltemetjük a régi embert; mikor
kiszállunk a vízből, ezzel új emberjelenik meg." (Horní/. in Joh., XXV, 2.)

Tertulliánus és Johannes Chrysostomus értelmezései tehát kiválóan egybevágnak a
vízszimbolizmus szerkezetével. Ehhez azon/ian a víz keresztény érlékelése vonatkozásá/ian
bizonyox új elemek is járulnak a "Iörle'ne/emből", mégpedig a Szent történelemből. A
keresztelés először is úgy értékelődik, mint a víz mélyébe való leereszkedés, melynek a
tengeri szömnyel lefolytatott párviadal a célja. Ennek az álászállásnak a példaképe Krisztus
álámerülése a Jordán folyóba, amely egyúttal a halál vizébe való alámerülést is jelentette.
Mint Cirill"x írja, ,,Jób szerint Behemót, a sárkány a vizekben tartózkodott és torkán
leeresztette a Jordán folyót. Mivel a sárkány fejeit le kellett vágni, Jézus, amikor alámerült a
vízbe, megkötözte az erős szörnyet, hogy erönk legyen skorpiókon és kígyökon lépkedni." "
Ehhez járul a keresztelésnek a vízözön megismétléseként való értékelése. Justinus" szerint
Krisztus mint új Noé gyözedelmesen kelt ki a vizekböl, és egy új emberi nem megálapítójává
vált.

A vízözön éppúgy érzékelteti a tenger mélyébe valo alászállást, mint a keresztelést. "A
vízözön tehát kép volt, amelyet immár a keresztelés egészített ki. . . Miként Noé dácalt a
halál tengerével, amely bekebelezte a bűnös emberiséget, úgy lép bele a megkeresztelendő a
keresztelőmedencébe, hagy végsö harcba hívja a tengeri kígyót és e harcból győztesként
kerüljön ki."'

A keresztelés rítusábán azonban Krisztus és Ádám között is párhuzamot vonnak. Ez az
Ádám-Krisztus párhuzam már Szent Pál teolögiájában is fontos helyet kap. "A keresztség
révén - állítja Tertulliánus - az ember visszanyeri hasonlatosságát Istennel." (De Bum,, V)
Cirill szerint "a kereszténység nemcsak a bünöktöl való megtisztulást és a befogadás kegyét,
hanem Krisztus szenvedéseinek antilüposz-a'l is jelenti." A megkeresztelendő

Hasonló cimű könyvek

Mircea Eliade további könyvei