Müller Péter Gondviselés

Kiszaladt.
Majd kisvártatva visszatért.

86
Egyedül.
És a háta mögül előkapott egy partvisnyelet, papírmaséból készült kócsörényes, meredtszemü,
festett löfej volt rajta, azon viaszosvászonböl készült rövidke kantár.
A frakkos bevágta a rudat a combja közé, majd nyihogva, röhögve és prüszkölve kiügetett a
színpadról.
Nyihaha. kiáltotta. és integetett, nyihaha, nyihaha! - s eltűnt.
Majd visszajött, és diadalmas vigyorral meghajolt.
Ma sem tudom leírni, mit éreztem.
Meghalt az Isten - azt.
Nincs értelme az életemnek - azt.
Nem érdemes felnőni - azt.
Hogy ebből a színházból... és ebből a világból el kell menekülni.
Hogy nem akarok élni.
Ha ez egy ilyen gyalázatos világ, és ebből egy felnőtt ember, olyan idős, mint az apám, még
viccet is csinál, akkor én nem akarok itt felnőni, nem akarok élni tovább.
Ha csak simán becsapott volna, es azt mondja a végén: sajnos, gyerekek. aló megszökött,
talán visszajön, holnap vagy holnapután, gyenek el máskor is... Nem bántam volna.
El isjöttem volna.
De azt, hogy egy ócska partvisnyelet mutogat az álmom helyett, csoda helyett egy
baromságot, s ezt ő még viccnek is tartja... ez ma épp úgy fáj, mint hatvanhat évvel ezelőtt.
Olvasok egy könyvet. hallgatok egy zeneművet, de ha sejtem hogy itt a Ló helyett egy
partvisnyelet mutatnak majd. azonnal lecsapom a könyvet vagy kijövök a színházból.
Hallgatok egy papot, az Isten titkairol prédikál - de ha ,,nem jön a lo", kijövök a templomból.
Szeretek egy embert - de ha .,16" helyett csak partvisnyelet kapok tőle, nem akarok többé
találkozni vele.
Soha.
Aki abban a szánalmas rögeszmében él, hogy a partvisnyel a ,,Valoság". vagy ahogy mondják
manapság: a ,,realitás" - azzal én nem tudok beszelgetni.
Aki azon igyekszik, hogy leleplezze a mesét, és azt bizonygatja. hogy a mítosz, a költészet. a
zene, a szépség, a hit, a hősiesség, a bátorság, a halhatatlanság, a szerelem és minden
nagybetűs fogalom. beleértve az Istent és életemet is. csak egy partvisnyél. és minden
szívemben élő Lo csak szánalmas, ócska, vacak müló - azzal én nem tudok szót érteni. Aki azt
fejtegeti nekem, hogy Krisztus történetében egy dolog nem igaz: a feltámadás, az nem érti az
egészet. Ahol azt méricskélik. hány kiló a zsenik agyveleje, ahol azt keresik, hogy milyen
molekulaláncok hatására születhetett a Psalmus Hungaricus és mennyibe kerül egy Leonardo-
kep; ahol a szerelemről csak annyit tudnak, hogy hormonok funkciója: a hitről. hogy önáltatás
s az életről, hogy teljesen értelmetlen... ahol mindent egyetlen szenvedély mozgat: a pénz - ott
nem lehet létezni.
Életem legnagyobb gondja, hogy a panvisnyelek világában élek.
Ezért fáj ez az emlékem.
Mert körülnézek - és mindenki panvisnyélen lovagol körülöttem.
S néha az én combom között is az van. Ahogy öregszem, egyre gyakrabban.
Sajnos.
Szegény emberiseg!
A várakozás művészete. ]. Mágia
A 16... igen...
Tudod. írás közben nemcsak hozzád, de magamhoz is beszélek.

87
Hallom a saját hangomat. és figyelek arra, amit mondok.
Kimondom. és mint ha valaki más mondaná. visszahallom a saját szavaimat.
írásom elsö olvasója én vagyok.
Különös folyamat ez. Remélem, ha olvasod, ez érezhető is: a tudatosulás folyamán megyek át
üyenkon
lmi aztjelenti. hogy az ember olyasmit is megtud, amit eddig nem tudott. Elkezd halászni
magában. s egyre különösebb gondolatokat és emlekeket húz ki a számára is ismeretlen
mélységeiből.
Az előbbi fejezetet többször is elolvastam. Először csak homályosan éreztem, később már
bizonyosan tudtam, hogy valami fontos kimaradt belőle.
Mivel ez egy gyerekkori élményem volt. nem jöttem rá. mi az, ami ennyire fölkavart.
Érzéseink gyökerei mélyen vannak. Valami fáj - nem tudod. miért. Nem tudod, honnan ered
ez a fájdalom... Rendszerint nem onnan, ahol először sejted!
Szóval nem az zavart engem. hogy becsaptak.
Nem az, hogy egy felnőtt bácsi elhitetett velem valami csodát. amit nem váltott valora.
Nem. nem erről volt szó.
Azt a Lovat nekem nem kellett megígérni!
Tudtam róla.
Érted már?
Lelkem mélyén tudtam, hogy van.
Főleg egy színházban, ami csodahely.
Már amikor beültem. vártam a csodát.
Itt valami lesz... lennie kell!
Ahogy az életben is vártam!
Minden gyerek várja.
Emlékezz vissza: te is vártad!
Amikor megszületünk, es tudatunk kinyílik. az életünk tele van ígérettel.
Ha az ifjúságra azt mondjuk, hogy az .,álmodozások kora", a kisgyermekkon úgy hívnám.
hogy az ,,ígéretek kora".
Maga a felnövekedés nem más, mint az élethez való rémült és kényszerű alkalmazkodás, az
elfogadásért való küzdelem, a körülményekbe valo beleromlás, beleszürkülés és belevén'ulés.
Innen kezdve mindvégig hordozunk magunkban egy elfojthatatlan érzést - a csalódást.
Nem így vagy ezzel?
Szerintem nincs ember, aki ezt ne élné át: ,,Ió. jó. Látom. Vacak az egész, most már tudom...
de kérem szépen: NEM ERRÖL VOLT szó!"
Nem lát magába mélyen az, aki természetesnek veszi, hogy ez a világ eszménytelen, pocsék
és csodátlan.
,,Lo" nélkül élni természetellenes.
A ,,realista ember" nemjözan. hanem KIABRÁNDULT.
Óriási különbség.
Elvesztette az élet szédítő távlatait - és ezt a nagy ösi korok és nagy emberek sohasem
engedélyezték maguknak!
Az emberek csodákban éltek. Körülvette öket. benne voltak - nem ,,hittek" benne, hanem
élték.
Az istenek közöttükjártak.
Ma is így van. Döbbenetes, hogy mennyien örz'unk magunkban különös álmokat, üzeneteket,
látomásokat. hogy mennyire természetellenesnek tartjuk ezt az embertelen, benzinszagu'