Megmutatjuk, hogy hol és mennyiért kaphatod meg a keresett könyvet.

Nápolyi Johanna

"Johannával - írja Passuth László - huszonhét éves koromban találkoztam, az avignoni várban. Egészen más volt, mint ahogy ifjúkoromban emlékvilágában kialakult a könnyűvérű, férjgyilkos nápolyi királynő figurája. Az avignoni Pápák Várának hagyománya tragikus szépségű és szellemű fiatal nő képét rögzítette az utókor számára. Megoldani az aversai bűntett csomóját s kialakítani a megközelíthetően hiteles Johanna-képet: ez lett számomra a következő esztendők kedves feladata. A kérdés: bűnös-e Johanna, s ha igen, mennyiben, férjének, Endrének meggyilkolásában - hosszú időn át foglalkoztatta a kor uralkodóit, diplomatáit, de a krónikásokat is, s olyan szellemi emberek, mint Petrarca és Boccacio is elmondták a véleményüket. Minthogy a közvetlen tetteseket gyorsan elhallgattatták - soha nem derült ki teljes világosság a tragikus aversai éjszaka történetére és motívumaira. Több mint három évtizeddel ezelőtt írtam a Nápolyi Johanná-t. A hazai történelem akkori dogmái: Johanna feltétlen bűnössége volt. Így nem volt veszélytelen megbontani a hagyományt, megkísérelni e hatszáz esztendős perújrafelvételét. Johanna alakja lényegében most is úgy áll előttem, miként kialakult a regény írása során."

Mutasd tovább

Legközelebbi ingyenes személyes átvételi pont
2 ajánlat
kern
500 Ft
tovább a boltba
lyravac
500 Ft
tovább a boltba

Részletek a könyvből

191
Terlizzi kesztyűben van. Igy nehezebbm csúszik le a kéz a nyakról, puhábban, kényelmesebben
dolgozhatnak az órgyilkósok... az ajtó felől néma, halálos csend, hang sem sz ürődik ki, senki
sem riad fel... egy kakas a távoli udvaron, mintha már hajnal lenne... Meg egymáson hörögnek
és dulakodnak a nemes lovagok, csípnek, harapnak, rugdalnak, őklőznek, tépik Endre kezét,
de talán babonából, senki sem nyúl keséhez, senki sem akar vért látni, csak a pányva szorul
egyre szorosabban, a fuldokló elereszti Bertrandó torkát, melyet fe'ltében, ősztönében
megkapott... azt fogja, amibe belekap, már az utólsó lóbbanö, életen túli mozdulat, ahogy
kalimpál még egyet, elfordul... hörög, a nyelve kéken, dagadtan el öreesik...
A pányvát fogják. Egyre szorosabban, amikor látják, hogy most reppen el a lelek, amikor a
zihálás lecsendesedik, elvégezték a fekete munkát, az eletet lebirta a halál... meg mindig
szorítják, még mindig szorosabbra... majdnem hogy ujjnyi mélyen vág bele a finom, egybe-
sódort, elszakíthatatlan selyem a nyakba... s az ő szemiik is görcsösen, ijesztően dagad ki,
mintha ők is végigelnék a halál fulladó, szőrnyű processzusát... Igy állnak egy percre az
orgyilkosok, valaki feláll, az öreg Artois, aki eddig térdelt. Egymásra néznek. A bolthajtás
mögül előlép Pace.
- Nyisd ki az ablakot!
Szó, az első szó, mely valamit mond, valami hang. Egy tör, a jegyző tőre megvillan. Kegye-
lemdöfés. A királyfi oldalába meríti acelját. Alig szivárog már ki belőle vér a feher köntösre.
Halott.
Gröfok és királyi fattyak hullahordozó barátok módjára ragadják meg a holttestet... lám csak...
még nem halott... megsem... még egyet hörgött... meg egy kalimpálás... A jegyző tőre még
egyet villan... most megemelik, az ablakdeszkát széttárta a szolga, tiz kar belelendül, leengedik,
ijesztő, ólomnehéz, ilyen nehéz lehet-e maga a halál? Még egy rántás, ahogy valaki letépi a
pányvát nyakáról, az áldozat nwkáról, zsebebe dugja, utána lendül egyet Endre teste, s
kilóditva az emeletes magasságokból — a kolostor kertjenek őszi virágai közé zuhan.
A hang. A csúcsívek néma tanúkként sorakoznak Pace s a gyilkosok mögött. Hallották a
kiáltást, mely lassan elhal a semmibe vesző folyosók tekervényei között, a nyöszörgést egyre
tompábban labdázza fórdulöról fordulóra az echó. A test zuhan. Senki se látta, senki se volt itt,
a fáklya fénye hirtelen elalszik, két kis mecs próbálja átütni a sötétséget. Terlizzi kihajol, alant a
kertben senki, egy fólt, melynek nincs eleje, se vége a földön.
- Kapát hozzatok... vagy a kőnnötökkel is, az ördögbe... - Egy gyertya magasba emelkedik:
merre a lépcső e pókoltomácában, a kanyargós, nyaktörő csigalépcső, mely egybeköti az
emeleti termeket, kerteket, a refektóriumot... Nincs emberi beszéd, mely utól tudná erni lihegő,
szétesett félszavukat. Lökdősik, taszítják egymást, mindenki ügyel a másikára, el ne illanjon,
hogy ő ordítson gyilkos után, megtévén a szörnyűséget, csak alája hasaljon a hórdócskának...
innen a körből, közülük, senki nem mehet el. Most leosonnak, feltépik a virágágyás szegélyét,
ahol puha a föld, s lovagi kardjuk belenyúlik giliszták és lárvák köze, gy iíriíjiikkel kaparják a
madártrágyát, köiniük alá feketedik az alvadt ver, a nagyurak most egymás után osonnak a
csigalépcső felé, amikor megszólal a hang.
Asszonye. Valami idegen hang. Nem olasz beszéd. Mintha anya hívná fiát, mintha a távoli,
ismeretlen Dunától szaladna ide a szó. így beszélt Erzsébet asszony, a királyn ő. Igy beszélt...
Erzsébet. Valaki meglőki Roberto Cabanis karját... a babona. Egyszerre cöveket ver a láb, a
kéz lehanyatlik, a gyilkolásba fáradt izmok most zsibbadt, halálos ájulásba esnek... a hang?
Erzsébet hangja? A babona mindennél erősebb Nápolyban... Ej van, gyilkosság közjátéka, a
kolostor s a szellemek bőségesebben kisertnek, mint valaha is, elmúlt időkben. Anyját hívja a

192
halott, s az anya válaszol?... A hang még egyszer felsikit... most már er ősebben, ellenállhatat-
lanabbul. De mégse jön a Duna felől, nem jön Pannoniából. Itt van, élö, egyetlen nember
hangja, öregé, a.ki sikitásba gyömöszölte be reszketését, mindent, ami még halandó testebe
szorult. Az asszony, ki ez az asszony, aki hazai szöval üvölti a ,,segítség"-et? Ördög szava,
ahogy végigfut magyarok hivogatója, magyar beszéd... senki sem eni azok közül, akik a
folyoson megrekedtek.
Izabella ott áll az ablaknál, gyámoltalanul és sötétben tapogatózva. Nincs keze ügyében tüz-
szerszám, az ablaknyitástól elaludt mécse... tapogatva nyújtja ki kezét arrafele, amerre sejti,
hogy pihennek vagy dorbézolnak a sátoros magyar katonák. Valami szörnyüség szoritja össze
torkát, melynek nincs neve, nincs alakja, nincs szó, hogy megmondhassák... Endre... hallotta
hangját, azt a hangot, melyet ezerszer és ezerszer hallott nevetve, vinnyogva, pici módjára
gőgicselve, zümmőgve, énekelve, dacosan es fortyogón, kamaszkor akadályán keresztültörve,
felemásan, lágyan és szelíden, sokféle nyelven, sokféle változatokban... Endre... millió hang
közül is ismerné, ahogy hallotta, legelőször, amikor anyja testéből kiszakadt e világra. Első
hangját hallotta Izabella, és most vajon nem ez volt-e az utolsó... a hang... Az ajtóhoz
bótorkál... mintha valami súlyos feküdne előtte, mintha valamit keresztbe tettek volna, nem
lehet kimenni, bár ha feszítené, nyílna... a hang... a sikitás, rettenetes jajkiáltás, melyet nem
hallott más senki? Hát nem hallotta senki? Úrasszony, aki ott fekszik, a harmadik szobában,
mellette grófasszonyai... körös—körül föméltóságók, udvannesterek, kamarások, ajtónállók...
hát nem hallotta senki a kiáltást? Senki sem neszelt fel, azok sem, akik ovatos Hilükkel
felfogják a vad selymes lábának alig hallható neszét, végigkísérik az ágak titokzatos dalát,
amikor élőlény kúszik keresztül a bozóton, hogy mentse nyomorult irháját, s most ezt a zajt
nem hallja senki?... Vajon ólommal telíték-e meg a gonoszok fület, vagy mind gyilkoltan
hevernek, s valahol pogány ostromolja a fekete világot, melyből már nem emelkedhet ki a
celestinus atyák kicsiny szigete sem? Senki se neszel fel. Most valami visszhang ideér... egy
fatábla dörrenve, csapdosva megszólal. Nem a hajnali harang hangja, valaki csapdossa, aki
eloldótta a végzetes zajt, most dörren a tábla, valahonnan barátok suhannak ki, de ezek messze
vannak, a hátsó öreg kolostorban, az újat odaadták a királyi társaságnak... a kapuk bereteszel—
ve éjszakára, a népek, vadászok kívül a falain... most azok is felneszelnek, valaki rőzset vetett
a tábortüzre, egyszerre fellobban a feny, rőt, veres szikrázásában. Gyenge, öreg szeme csak
ugráló, karjukat rázö figurákat láthat... most mintha bent is megzendült volna valami... a hang,
a szörnyű hang elhalt, az éjszaka továbboson, de már nincs csend, ajtók nyikorógnak,
reteszeket tolnak előre és hátra, mindenki ruhát kapkod magára, az ej bontott nyugalma most
egyszerre, százszoros zajjal támad fel. Izabella nekid ől az ajtónak, az ajtó enged. Egy alabárd
volt keresztbe állítva, most vegiglódul, hanyatt esik, s a vas nehéz, zuhanó csengése
végigfolyik a folyosón.

Hasonló cimű könyvek

Passuth László: további könyvei