ROALD DAHL KARCSI ÉS A CSOKOLÁDÉGYÁR

— Igazán csak viccelnek az umpa—lumpák, nagyapó? — kérdi Karcsi.
— Hát persze, csak viccelnek — feleli Jozsi nagyapó. — Már hogyne viccelnének. Legalábbis
szívből remélem, hogy csak viccelnek.
18.

Hajóval a csokoládéfolyón
— Indulunk! — rikkant Vonka ür. — Szedjétek á lábatokat! Megyünk a következö terembe!
Bendő Bandi miatt pedig ne aggódjatok! Kijön a nagymosásbán! Rossz penz sosem vész el!
Utunk következő szakaszát hájón tesszük meg! Már jön is! Odanézzetek!
Páráfelhő gomolyog a hatalmas csokoládéfolyám felett, s a párábol egyszer csak előbukkan
egy fantasztikus, csudálatos, rózsaszínű hajó. Hatalmas, nyitott evezős gálya, magas az orra,
magas a tatja, mint az egykori viking hájőké, s olyan szikrázó, csillogó, ragyogó rózsaszínű,
mintha fenyes, rózsaszin üvegből fújták volna. Ket oldalán sok—sok evezö meredezik, s ahogy
közeledik, már látja mindenki, hogy az evezőket umpa—lumpák húuák — legalább tizen
minden egyes evezőt.
— lme, az en mágánjachtom! — kiált Vonka úr, és csak úgy ragyog boldog büszkeségében. —
Egyetlen óriási szaloncukorból készült! Hát nem gyönyörű?! Nézetek, hogy hasitja a
habokat!
A szépséges rózsaszín szaloncukorhajo a párthoz siklik. Száz umpa-lumpa ereszti le az
evezőt, és bámul fel a látogatókra. Aztán — ki tudja, miért — kórusban kacagásra fakadnak.
— Mi olyan vicces? — kérdi Nyájas Viola.
— Ó, ügyet se vessetek rájuk! — kiáltja Vonka ür. — Ezek mindig kacagnak! Ezeknek egy nagy
vicc a világ! Ugrás a hajóba, az egész társaság! Gyerünk! Mozgás! Szaporán!
Mihelyt mindenki elhelyezkedik a fedélzeten, áz umpa-lumpák ellőkik a hajót a parttól, és vad
evezésbe fognak.
— Hé, hallod-e! Kép Ernő! — kiabál Vonka ur. — Légy szíves, ne nyalogasd a hajot! Ragacsos
lesz!
— Apus! — nyafog Csap Veruska. — Nekem is kell ilyen hajó! Vegyél nekem egy nagy,
rózsaszín szaloncukorhajót! Pont olyat, mint a Vonka üré! És sok—sok umpá-lumpát akarok,
hogy mindenhova elvigyenek a hajómon, és egy csokoládéfolyó is kell nekem, és egy. .. es
egy...
— ...és egy csárdás nyakleves! — suttogja Karcsinak Józsi nagyapó. A vénséges vén nagyapó és
kisunokája a hajó farában üldögél. Kárcsi szorosan fogja nagyapó csontos, öreg kezét. A feje
pedig csak úgy kóvályog izgalmában. Minden eddigi látnivaló — a hatalmas csokoládéfolyam,
a vízesés, az irdatlan üvegcső, a cukormezöség, az umpá—lumpák népe, a szépséges
szaloncukorhajó, legfőképpen pedig Vonka Vilmos ür — annyira döbbenetes volt, olyan
lélegzetelállító, hogy Karcsi úgy véli, ezek után már nem is érheti egyeb meglepetés. Hová
tartanák most'.7 Milyen csuda várhat még rájuk'.7 Mit rejteget vajon a következö terem?
— Hát nem csudálatos? — suttogja Józsi nagyapó, és széles mosolyra húzódik a képe.
Karcsi némán bólint, és felmosolyog nagyapóra.
Vonka úr, aki Karcsi másik oldalán ül, egyszer csak lenyül a hájófenékbe, felkap egy nagy
bögrét, megmeriti a folyóban, teletölti csokoládéval, és Karcsinak nyújtja. — Idd meg —
mondja. — Rádfér! Úgy nézem, majd kilukad a gyomrod az éhségtől!
Aztán még egy bögrét tölt tele Vonka úr, és Józsi nagyapónak nyujtja. — lgyá ki, urám. Hisz
ön olyan, akár a csontváz! Mi a baj? Tán üres maguknál az éléskamra?
— olyanformán — bólint Józsi nagyapó.
Karcsi a szájához emeli a bögrét, s ahogy a sűrű, meleg, habzó csokoládé végigszalad a
torkán, egyenesen az üres hásábá, tetőtől talpig vegigbizsereg rajta a boldogság, amilyet talán
meg sohasem erzett.
— lzlik? — kérdi Vonka úr.
— Nagyon! — susogiá Karcsi.
— Soha még ilyen édes-habos-finom csokoládét nem kostoltam! — nyalogatja szája szélét Józsi
nagyapó.
— Azért ilyen, mert vízeséssel keverjük! — tudatja Vonka úr.