Megmutatjuk, hogy hol és mennyiért kaphatod meg a keresett könyvet.

A gyermekkirály

A Francia história a XVI. századi Franciaországban, a hugenották viharos századában játszódó nagyszabású, történelmi regényfolyam. Főhőse, Pierre de Siorac, a szenvedélyes és gáláns lovag, a reneszánsz típusú, okos és nemes lelkű katona -polgár -értelmiségi -arisztokrata figura, aki lépten-nyomon veszedelmes és lebilincselő kalandokba és nem kevésbé érdekfeszítő szerelmi cselszövésekbe keveredik. Mindig ott van, ahol a korabeli történelmet alakítják, ezáltal Merle-nek alkalma nyílhat rá, hogy roppant mesterségbeli tudással életközeibe hozza a francia történelemnek ezt az érdekes és mozgalmas időszakát, fontos személyiségeket – királyokat, hadvezéreket, főpapokat, főurakat, költőket, muzsikusokat és persze szépasszonyokat – elevenítve meg. A gyermekkirály-ban újra találkozhatunk a Libben a szoknya elbeszélő hősével, az ifjú, művelt Siorac lovaggal, aki heves vérű kamaszból időközben a király belső szolgálatára rendelt első nemesúr, érett férfi lett, s apja nyomdokain haladva legfőbb céljának a kicsi király odaadó szolgálatát tartja. XIII. Lajos, a gyermekkirály mindössze kilencéves, amikor apját, IV. Henriket meggyilkolják. A regény azt a hétéves időszakot meséli el, amely Medici Mária régensségével kezdődik, s az ifjú Lajos ama fegyvertényével ér véget, mellyel a király visszaszerzi zsarnok anyjától a hatalmat, meggyilkoltatván kegyetlen és kapzsi kegyencét, a firenzei Concino Concinit. Merle sok melegséggel, gyengédséggel, megértéssel mutatja be a mostoha sorsú gyermekkirályt, akit a királyné és környezete gyámoltalan, gyermeteg ifjúnak, már-már gyengeelméjűnek próbál feltüntetni, holott Lajos éles eszű, megfontolt, talpraesett fiatalember, s igazat szól, mikor a regény végén azt mondja: „Szeretnek a franciák. Jó királyuk leszek.” A 13 rész: 1977: Francia história (Fortune de France) 1979: Csikóéveink (En nos vertes années) 1980: Jó városunk, Párizs (Paris ma bonne ville) 1982: Íme, a király! (Le prince que voilà) 1983: Szenvedélyes szeretet (La violente amour) 1985: A pirkadat (La Pique du jour) 1991: Libben a szoknya (La volte des vertugadins) 1993: A gyermekkirály (L’Enfant-Roi) 1995: Az élet rózsái (Les Roses de la vie) 1997: Liliom és bíbor (Le Lys et la Pourpre) 1999: Veszedelem és dicsőség (La Gloire et les Périls) 2001: Ármány és cselszövés (Complots et Cabales) 2003: Pallos és szerelem (Le glaive et les amours)

Mutasd tovább

Legközelebbi ingyenes személyes átvételi pont
2 ajánlat
lyravac
3 150 Ft
tovább a boltba
lyravac
3 150 Ft
tovább a boltba

Részletek a könyvből

képzeletét.

- Ó, tiszteletre méltó orvosdoktor úr, gyűrű se kellett volna - feleltem -, ha csak egy
szép szakállas puskat ajándékoz neki a régensnö, azzal is milyen boldoggá tette
volna!

Eszembe jutott az a kínos jelenet, s fülembe csengett az a "nem vagyunk rá
érdemesek, asszonyom", míg elnéztem, ahogy a kiraly kiosztja az ajándékokat a
gyerekek között. Abból az őszinte örömből, ahogy ki-ki a maga csomagját
bontogatta, láttam, hogy meglehet, valamennyi együttvéve se került negyven tallérnál
többe, de mindegyik úgy volt megválasztva, hogy betöltse a vágyat annak a
testvérnek, akinek szánták.

Chrétienne e's Henriette egy-egy babát kapott. Az egyik kékben volt, a másik
rózsaszínben, hogy meg lehessen különböztetni őket, de mégis egyforma ikerbabák,
hogy csereberélni is lehessen öket. Kifogástalan udvari öltözékben voltak:
hufándlijuk, díszes spanyol divatú felsöszoknyájuk valódi selyemből, hátul felálló
nagy galle'rjuk valódi velencei csipkéböl, szaténcipöjük hufandlijukhoz illö, valódi
emberi hajuk bodrosan, magasan kifésülve a homlokukból "firenzei módira",
ahogyan anyjuk is viselte a haját, híven a toszkánai divathoz.

Az orléans-i herceg kétpengéjű moustiers-i bicskát kapott, amelynek porcelánnyele
ezüstcsillagokkal volt kirakva. És a Madame ébenfa piperedobozt (belepirult az
örömbe), tele szívtipró tárgyakkal: piros és fekete festékkel, ólomfehérrel,
szépse'gflastrommal és ki tudja, meg mi mindennel. S melle' azért azt a javaslatot is,
hogy most még csak a babait fesse ki, mert neki még nem való az ilyen cifrálkodás.
Nagy volt az öröm. A gyermekek "köszönöm szépen"-eket csipogtak meg "jaj,
köszönöm, kispapám"-okat, körülsereglették Lajost, az pedig, továbbra is nagy
komolyan, megölelgette, megcsókolgatta őket, de ekkor belépett a savanyú képű,
merev Montglat-né úrhölgy. Neki kellett visszakísémie a Monsieur-t meg a két
kisebb lányt Saint-Germain-en-Laye-be, a királyi gyermekek közül csak a Madame
lakhatott a Louvre-ban, kora és politikai fontossága miatt, lévén a spanyol trónörökös
jegyese.

Lajos egyedül maradt vele, gyengéden fogta a két kezét, úgy beszélt hozzá, a
Madame kihasználta az alkalmat, megkérte, hogy gyakrabban látogassa meg, Lajos
meg is ígéne, magához szorította, megint megcsókolgatta, mint aki hálás ezert a
kére'sért. Látszott rajta az öröm, hogy meg egy kicsit a testvérével lehet, míg
megérkezik Thou úr. De némi szomorúságot is láttam a szép fekete szeme'ben,
mintha már az a jövőbeli pillanat is az eszében járna, mikor majd a Pireneusok
örökre elválasztják legkedvesebb testvérétól.

Thou elnökkel való beszélgete'se rövid volt, de igen sokatmondó annak, aki, mint en
is, szerette volna kitudni, hogy mit tart Lajos az országnagyok lázongásaról. Mert
Méziéres bevétele óta még éberebben figyelték - hogy ne mondjam, hogy kémkedtek
utána -, mintha a régensnó attól tartott volna - micsoda értelmetlen félelem! -, hogy
Lajos a főurak pártjára áll öellene. Nemre'giben arra is megkérték Lajost, hogy
vegyen részt a miniszterek tanácskozásán, ha csak néma jelenlévöként is. így akanák
bizonyítani, hogy teljes az egyetértés közte és a között, aki a nevében kormányozza
az országot, s egyszersmind az Isten kegyelméből való felszentelt kiraly személyével
takarhatták el a régensnó ingó hatalmat.

Láttam én már a tiszteletre méltó Thou elnököt, de csak messziről, hivatalos
ünnepségek alkalmával, de most, így közelról, ahogy nagy kínnal te'rdet hajtott a
király előtt, úgy találtam, hogy öreg és elesett. Úgy hallottam, sose heverte ki a
kiváló törte'nész azt a gyalázatos sértést, amely három éve e'rte, mikor a Legfelső
Politikai Bíróság elnöki székébe, Du Harlay úr távoztával, ötjelölték, de a régensnó
nem fogadta el. A pápától kért tanácsot (de már beszéltem erról), majd inkább
Verdun urat választotta, aki tehetséges ugyan nem volt, de a jezsuiták támogatták.

De az öreg törte'nész meg nem ürítette fenékig a keserű poharat. Akkoriban Condé
királyi herceg úr tanácsának vezetöje volt, s fülébe jutott a királynénak, hogy azt
mondta, hogy ha a herceg úr akkor Párizsban van, ó bizonyára jobban jar, a királyné
erre megmérgelödött, és kíméletlenül megmutatta a szerencsetlen elnöknek a herceg
úr levelét, amelyben helyesli az ö választását... Annyira lesűjtotta Thou urat, hogy a
királyné így semmibe veszi és hogy meg Condé is, akit oly híven szolgalt, elárulja,
hogy szinte-szinte belerokkant.

Mint mondtam, a pápának köszönhette balsorsát, aki, mikor megkérdezte'k, ridegen
azt mondta, hogy Thou űr "eretnek". Bár Thou úr jó katolikus volt, a Vatikán két
bűne't tartotta számon, azokból származott ez a vélemény: Thou űr Világtörténet-e
valamennyire türelmes a protestánsokkal szemben, és IV. Henrik kére'sére ó
készítette elő és nagyrészt ö is fogalmazta meg a nantes-i ediktumot.

- Bucsuzni jöttem, felség - szólt Thou úr -, men királyasszony édesanyja Méziéres-be
küld, az lesz a feladatom, hogy békét szerezzek Condé herceg urral.

Nem tudtam erről az útról, s megvallom, csodálattal adóztam Thou úrnak, hogy az ó
korában, rossz egészségi állapotában vállalkozott rá, s országa érdekében hajlandó
volt elfelejteni, hogy milyen méltatlanul bánt vele a királyné s árulta el a herceg úr.
Nem tudom, emlékezett-e Lajos rá, hogy milyen sérelmek érték az elnököt 1610-ben,
vagy hogy azóta tudta-e meg - mert minél jobban titkoltak elötte valamit, ö annál
erósebben tudakozódott felöle. Mindenesetre úgy láttam, hogy tudja, mert úgy bánt
vele, mint Bellegarde-dal a koronázása után, hogy megvigasztalja Concini
arcátlanságáén, de azén egy ámyalatnyival mégis másképpen: a szakallaba éppen
nem kapott bele családiasan a tiszteletre méltó öregembernek, csak a vállára tette a
két kezét, így fejezve ki szeretetet és megbecsülését, Thou úr meg három év mulva is
- nem sokkal a halála előtt - meghatottan emlékezett vissza erre a mozdulatára.

így bocsátotta el a király, s közben vígan azt mondta:

- Menjen, Thou úr! Mondja meg azoknak az uraknak, hogy aztán jók legyenek!
Bámultam a mozdulatot, a szót, a hanghordozást: így kellett. A mézie'res-i lázadó
hercegek csak "azok az urak" voltak, s Franciaország királya, aki akkor tizenkét és
fél éves volt, nem félt tólük, hanem fölényesen rosszalkodó gyermekekke'nt bánt
velük, akiket majd az állam egy érdemes fóembere megfedd és észre térít.

Robert Merle további könyvei