Megmutatjuk, hogy hol és mennyiért kaphatod meg a keresett könyvet.

Védett férfiak

Fagyos éjszaka. Dermedt csöndbe burkolódzik a szögesdróttal körülkerített, nagy kiterjedésű birtok. Egyetlen bejáratánál őrtorony magasodik, ahol egy tengelye körül forgó gépfegyver mellől egy milicista lány fürkészi a kihalt tájat, amelyet kísértetiesen pásztáz egyre-egyre a fényszóró sugara. Hol vagyunk? Koncentrációs táborban? Vagy csupán egy védett körzetben, ahol tudós férfiak a halálos kimenetelű agyvelőgyulladás ellenszerét kutatják? A kitűnő francia író legújabb politikai-fantasztikus regénye a mostanában sokat emlegetett kérdésről: a férfiak és a nők egyenjogúságáról szól. A regény valamikor a nyolcvanas években játszódik az Egyesült Államokban. A swifti képtelen helyzet a következő: ismeretlen vírusú agyvelőgyulladás pusztít, és a járvány halálos minden nemzőképes férfira. A nők az élet minden területén átveszik a hatalmat, a köztársasági elnök pedig egy férfigyűlölő nő lesz, aki a látszat kedvéért beleegyezik, hogy egy nagy gyógyszergyár védett területet létesítsen a betegség ellenszerét kutató tudós férfiaknak. A kutatócsoport vezetője Martinelli doktor, aki, miközben társaival az emberi faj fennmaradásáért küzd, a nők között is szövetségesekre talál, és megindul a tragikomikus, fordulatos, szövevényes küzdelem… Merle elsősorban társadalmi érdeklődésű író, nagyszerű atmoszférát teremt, fel tudja kelteni egy nyomasztó mikrovilág veszélyérzettel és megalázottsággal teli levegőjét, és egyértelműen elítéli, mint eddig is minden regényében, az embertelen elméletet és gyakorlatot.

Mutasd tovább

Legközelebbi ingyenes személyes átvételi pont
1 ajánlat
konyvdiszkont
2 849 Ft
tovább a boltba

Részletek a könyvből

válik. .. satöbbi satöbbi.

Stien csak hagyja, hogy beszéljek, egy kukkot sem szól, s aprő, kék szeme időnként rövid és dühös
pillantásokat vet a szemhéjak redői közül hol Joan Pierce-re, hol énrám, hol megint Joanra. Közben
eszelősen hintázik, amitől engem a rosszullét kömyékez, és Stien tudja ezt: ismeri az idioszinkráziáimat.
Mialatt mondom a magamét, ő egyre jobban elbújik a kalap alatt, a sálja mögött, behúzza a nyakát,
minden porcikája összezsugorodik a lábujja hegyétől a feje búbjáig. Élénk szeme, amely hol felbukkan,
hol eltünik a szemhéjak redői között, a rokonszenv legcsekélyebb jele nélkül fürkész. Én meg csak
haladok előre, de érzem, hogy a kudarc felé.

— Befejezted? — kérdi Stien, és megállítja a hintaszéket.

— Be.

—Akkor ide figyelj!

Tüsszenteni kezd, előcibálja a zsebkendőjét, és két tüsszentés között vadul gyalázza az orvosokat:
nagyképü, tudatlan hólyagok, akik attól sem riadnak vissza, hogy új szívet ültessenek be szerencsétlen
áldozataikba, de azért egy közönséges náthát sem tudnak megelőzni vagy meggyógyítani.

Nagy lámával, tüntetően és megvetően kifújja az orrát, krákog, megtörli a száját, majd
mennydőrögni kezd, és olyan vádakkal illet, hogy alig állok meg a lábamon: elítéli az erkölcsi
felfogásomat, egyéniségemet, viselkedésemet, meggondolatlanságomat, "közönséges és kielégíthetetlen
libidőmat", velem született óvatlanságomat, mert, ugye, ismét kiderült, hogy képtelen vagyok állni a
szavam, képtelen vagyok titkot tartani, egyszoval "menthetetlenül felelőtlen" vagyok.

Jóllehet hozzá vagyok szokva az ilyesféle szőnoklatokhoz, és tudom, hogy jórészt Stien krőnikus
ingerültségéből, no meg komédiáző hajlamaiből fakadnak, most mégis úgy érzem, ez azért egy kicsit
sok ajőből, főleg Joan előtt — aki egy szot sem szó], úgy meg van döbbenve —, és épp valami kemény
visszavágáson töröm a fejem, amikor Stien egyszerre csak felugrik a hintaszékből — az előbb még úgy
elfeküdt benne, hogy az ember azt hihette volna, meg se tud mozdulni —, és felbődül:

— Száz szónak is egy a vége: a válaszom nem, nem és nem!

Ezt crescendóban mondja, az utolsó "nem"-et már egészen magas hangon, majd hirtelen rám
mosolyog, egy óriásit kacsint, gyorsan odamegy a kis írőgéphez, amelyen Joan Pierce a férje
feljegyzéseit tisztázza, nagy gonddal kopogni kezd rajta, végül feláll, és anélkül, hogy ránk nézne, vagy
bocsánatot kérne Joantől, amiért belegépelt a munkájába, mindkettőnknek hátat fordít, és kimegy. Az
ajtó nagyot csattan: egy pillanat múlva már látjuk odakint az ablak előtt a fejébe nyomott kalapjával és a
szeméig érő vörös sállal.

A hosszú lábú Joan máris siet az írógéphez, én meg utána.

— Joan — mondom —, ha van egy ollója, legyen szíves. ..

Jelbeszéddel tudtára adom, hogy mit szeretnék: vágja ki azt a sort, amit Stien lekopogott. Joan meg is
teszi egy árva szó nélkül. A gépelt szövegből ugyan nem érthet semmit — csupa rövidítés: utalás egy
biológiai folyoirat egyik számára —, de hangosan nem akarok magyarázkodni, tiszteletben tartom Stien
óvintézkedéseit, bár az a véleményem, hogy egy kissé túlzottak. Úgy látszik, Stien is észrevette, amit
Joan Pierce mondott: hogy tudniillik Mutsch és Ruth Jettison összetüzése őta őtjobban figyelik, mint a
többieket. Most már nyilván azt sem találja elég megnyugtatónak, hogy Joan ki tudja kapcsolni a
lehallgatókészülékét.

Tudom, hogy a folyóirat megtalálható a kastély tudományos könyvtárában, és ma délután első ízben
alig várom a laboratóriumi munka végét, hogy odasiethessek.

A folyőiratolvasáshoz nem kell kérőlapokat kitölteni: az ember egyszerűen leemel a polcról egy
számot, és ott helyben elolvassa, de haza is viheti, csak ott kell hagynia egy zöld kártyát, amelyen rajta
van a neve és a kikölcsönzés időpontja. Én természetesen az előbbi módszert választom, egykettőre
megtalálom a keresett cikket, és állva olvasom végig a folyőirattartő előtt, még jegyzeteket sem
készítek. Sejtettem: maga Stien írta vagy két évvel ezelőtt. Nagyon rövid cikk: talán tíz oldal, de
számomra, mindannyiunk számára — tekintettel a blueville-i helyzetre és az ország helyzetére —
hallatlanul érdekes. Először gyorsan felfalom az egészet, azután még egyszer átolvasom lassabban, jol
az eszembe vésve minden részletét, hogy semmit se felejtsek c], ha majd holnap reggel jelentést teszek
Burage—nak.

Amikor kijövök a könyvtárból, Mr. Barrow akaszkodik belém. A "belém akaszkodik" kifejezés
egyébként nem éppen találó: akaszkodni csak az tud, ami kemény és szívós, mint például egy kéz, egy
karom, egy fogó. Mr. Barrow—nak azonban nincsenek ilyen jellegü szervei vagy szerszámai. A karja
teljesen fölösleges: sohasem érinti meg az embert. Puha és szivacsos lény, amelynek legfeljebb
szivókorongjai vannak. Olajos szemével, nagy, petyhüdt ajkával, ormányként logó orrával fogja meg
áldozatát. Hangja, amely egyszerre kenőcsös és fémes, ráragad a hallgató bőrére, mint a melasz.
Csupasz koponyája olyan, mintha viasszal fényesítette volna ki: így áll előttem a büfébe vezető
folyosőn, kikerülhetetlen és kocsonyás akadályként. Megpróbálhatnám: hátha sikerül áthatolnom ezen a
medúzán, de milyen állapotban kerülnék elő a túlsó oldalon? Megállok, mintha valami nagy olajtócsa
állná utamat a garázsban. Ajelek szerint Mr. Barrow-nak van valami mondanivalója a számomra. És
csakugyan, mihelyt megállok, minden bevezető nélkül, szemérmesen suttogva így szól:

— Dr. Martinelli, gondolom, nem felejtette el, hogy ma estére várjuk Blueville-be dr. Mulberry
begyüjtő csoportját. Helyesnek tartottam, ha megkérem dr. Mulberryt, hogy a csoport az eredetileg
kitűzött időpontnál valamivel később érkezzék, mert csakis így biztosíthatjuk a maximális diszkréciót,
amit a telepen végzendő tevékenységük esetleg veszélyeztetne. Hasonlo okokbol úgy döntöttem, hogy a
műveletet minden egyes személynek a lakásán hajtsák végre, s hogy ön legyen az utolsó páciens — ó,
milyen szépen mondja! — este kilenc órakor. Ebben az időpontban, ha jól emlékszem — de nyilván nem
az emlékezetemre hagyatkozik, hanem inkább a lehallgatókészülékre, mert én sose beszéltem vele erről
—, Dave már le szokott feküdni. Nagy súlyt vetek rá — folytatja riadt arccal —, hogy minden a lehető
legillendőbb formák között menjen végbe. És bízom benne — itt visszatér a parancsnoki modor —, hogy
ön kellő szívélyességgel fogadja majd dr. Mulberry csoportját, amely — a hang itt öblössé válik —
rendkívül kényes feladatának hazafias szellemben történő végrehajtásával igazán méltó valamennyiünk
megbecsülésére.

— Ez csak természetes, Mr. Barrow — felelem, tökéletesen alkalmazkodva a blueville-i modorhoz.

Mr. Barrow-nak nincs semmi hozzátennivalója. Mindent elmondott, fenékig kiélvezve a helyzet
bürokratikus finomságait. Még csak egyetlen tennivalója van: nem az, hogy elbúcsúzzon tőlem, hanem
hogy továbbengedjen, ezt pedig úgy oldja meg, hogy behúzza a pocakját, nehogy véletlenül hozzáérjek
a szük folyosón. Én is igyekszem minél jobban összehúzni magam. Nem szeretném, ha véletlenül
kipukkasztanám, és puha belsőségei ott omlanának ki előttem a földre. Sikerült. Nem értem hozzá.
Megkönnyebbülten megyek tovább. Furcsa. Csak a hangját hallottam, de már ettől is maszatosnak
érzem magam.

9

Kilenc óra. Dave már lefeküdt. Én csak járkálok a szobámban, munkára készen, ha szabad így
mondanom, de tétlenül, zavartan és egy kicsit mégis kíváncsian. Tulajdonképpen nem is magától az
aktustól félek — végeredményben rá lehet fogni, hogy orvosi müvelet —, hanem inkább a begyújtőnővel
folytatandó előzetes társadalmi érintkezéstől, és egyáltalán, a begyújtőnő személyétől. Mert az az
ápolőnő, aki kötelességtudatből és hazafias lelkesedésből ilyen feladatra vállalkozik, nyilván nem
valami kellemes egyéniség: biztosan megfagyok, ha csak ránézek.

Félelmem alaptalannak bizonyul. Kilenc óra tízkor egy kis furgon áll meg a házam előtt. Sietek ajtót
nyitni, nehogy a kopogtatás felébressze Dave-et — s egy jól megtermett, hamiinc-egynéhány éves nő áll
ADU—nm "I,: Mumu. imám". :_., Wu.

Robert Merle további könyvei