Megmutatjuk, hogy hol és mennyiért kaphatod meg a keresett könyvet.

Sakknovella

Az osztrák Stefan Zweig (1881–1942) is azon nagy, humanista írók közé tartozik, akiknek a műveit a német nácik olyan veszélyesnek ítélték, hogy nemcsak betiltották, de rögtönzött máglyákon el is égették azokat. Zweiget mélyen lesújtotta az ellene és eszmetársai ellen folytatott német gyűlöletkampány, és a fasizmus fenyegetése elől 1933-ban előbb Londonba, majd 1939-ben Brazíliába emigráló író a nácik kezdeti háborús sikerei miatti elkeseredésében 1942 februárjában öngyilkosságot követett el. A halála előtti évben, 1941-ben született meg az egyik legismertebb, már Brazíliában írt műve, a Sakknovella, amelynek főhőse - dr. B., egy letartóztatott ügyvéd - a Gestapo börtönében, egy, a vallatóitól elcsent könyvből tanulja meg a sakkjáték stratégiáját. A sors úgy hozza, hogy szabadulása után dr. B.-nek az akkori sakkvilágbajnokkal szemben kell bizonyítania tudását. Az ügyvéd és a világbajnok drámai feszültségű összecsapásának történetét Fónagy Iván klasszikus fordításában olvashatjuk. A Helikon zsebkönyvek az egyetemes művelődéstörténet legfontosabb és legnépszerűbb műveit teszi elérhetővé kedvező áron. A szépirodalmi címek mellett olyan könyvek jelennek meg a sorozatban, amelyek a történelem, a filozófia, a bölcselet, a pszichológia klasszikusainak számítanak.

Mutasd tovább

Legközelebbi ingyenes személyes átvételi pont
elfogyott

Részletek a könyvből

lapozták a papirosokat, s nem tudtam, mi áll bennük, s az igen gonosz ujjak beírtak valamit a
jegyzőkönyvbe, és nem tudtam, mit. De számomra az volt a legborzalmasabb ezekben a
kihallgatásokban, hogy sohasem tudtam kiszámítani, mit tudnak a Gestapo-emberek mindarról,
ami az irodámban történt, s mit akartak csupán kicsalni belőlem. Amint már mondottam önnek,
a tulajdonképpeni veszélyes iratokat utolsó percben elvitettem házvezetőnömmel a
nagybátyámhoz. De vajon megkapta-e őket, vagy talán meg se kapta már? S mit árult el az
ügyvédbojtár? Hány levelet fogtak el? S mit csikartak ki egyik-másik ügyetlen szerzetesböl
valamelyik német kolostorban, melynek ügyeit intéztük?

Es kérdeztek és kérdeztek. Milyen részvényeket vásároltam ennek meg ennek a kolostoniak,
milyen bankokkal leveleztem, ismerem—e X. Y. urat, kaptam-e Svájcból és Steenockerzeelböl
levelet? S miután sohasem tudtam, mi az, amit már ismernek, minden válaszom szörnyen
felelősségteljes volt. Ha beismertem valamit, amiről még nem tudtak, akkor szükségtelenül
karrnaik közé juttattam valakit, ha meg túl sokat tagadtam le, önmagamnak ártottam.

De a legkorniszabb nem maga a kihallgatás volt, hanem az, amikor kihallgatás után
visszatértem az űrbe, ugyanabba a szobába, ahol ugyanaz az asztal, ugyanaz az ágy, ugyanaz a
mosdó állott, ugyanaz a tapéta függött a falon. Alig hagytak magamra, megpróbáltam
rekonstruálni, mi az, amit felelni kellett volna, mi az, amit következő alkalommal mondanom
kell, hogy újból elhárítsarn a gyanut, melyet talán meggondolatlan feleletemmel keltettem.
Újból végiggondoltam az egészet, hosszan latolgattam minden egyes szót, amit a vizsgálóbíró
előtt mondottam, felidéztem minden kérdést, minden választ. Megkíséreltem kiszámítani, mi
az, amiről jegyzőkönyvet vehettek; és jól tudtam, hogy sohasem számíthatom ki, sohasem
ismerhetem meg. De a felzaklatott gondolatok szüntelenül keringtek az üres térben,
kergetődztek az agyamban, újból és újból előlröl kezdték gonosz játékukat, újabb és újabb
kombinációkban tértek vissza, és még álmomban sem hagytak nyugodni. Minden egyes
Gestapo—kihallgatás után saját gondolataim ugyanolyan kérlelhetetlmül folytatták a kínzó
kérdéseket, s talán ez a kihallgatás még iszonyubb volt, mert a Gestapo-kihallgatás egy óra
után véget ért. De gondolataim nem hagyták többé abba a gyötrő kínzást. S körülöttem csak az
asztal, a szekrény, az ágy, a tapéta, az ablak. Semmi sem téríthette el a figyelmemet, sem
könyv, sem újság, nem láttam idegen arcot, nem volt ceruzám, hogy jegyezhessek valamit, nem
volt gyufám, hogy játsszam vele. Nem volt ott semmi, semmi az égvilágon. Most döbbentem
előszőr rá, milyen ördögi leleménnyel és gyilkos pszichológiával eszelték ki ezt a hotelszoba-
rendszert. A koncentrációs táborban addig kellett volna követ hordanom, míg fel nem sebzödik
a kezem, s le nem fagy a lábam. Büzben és hidegben feküdtem volna huszadmagammal; de
arcokat láthattam volna, bárnulhattam volna a földet, a talicskát, egy fát, egy csillagot, valamit,
valamit. S itt mindig ugyanazok a tárgyak vettek körül, mindig ugyanaz a szörnyű állandóság.
Semmi sem vonhatta el gondolataimat rögeszméimtől, s így pergettem le kinlódva, gyötrődve
újból és újból az utolsó kihallgatást. S éppen ez volt a céljuk, hogy addig-addig birkózzam a
gondolatokkal, mig el nem terülök szörnyü ölelésük súlya alatt, és ki nem hányom, ki nem
kiáltom mindazt, amit hallani akartak tőlem; az adatokat, a várva várt adatokat, és ki nem
szolgáltatóm az embereket.

Éreztem, hogy örlödnek lassanként idegeim az üresség szörnyü nyomása alatt, láttam a
veszélyt, s ezért kétségbeesett eröfeszítéssel kerestem valamit, ami leköthetné figyelmemet.
Megpróbáltam szavalni, felidézni mindazt, amit valaha kívülről tanultam, himnuszokat és
gyennekverseket, a középiskola Homéroszát, a polgári törvénykönyv paragrafusait, azután
számolni próbáltam, összeadtam és osztottam, de gondolataim nem tudtak sehol
megkapaszkodni az ürben. Semmire sem tudtam figyelmemet összpontosítani, szüntelenül
felbukkant a szömyü gondolat, ott táncolt a szemem előtt; mit tudnak? Mit mondtam tegnap?
Mit kell a következő alkalommal mondanom?

Ez az elviselhetetlen állapot négy hónapig tartott. Négy hónapig. Könnyü ezt leimi! Egy-két
betü csupán Milyen könnyű ezt kimondani! Négy hónapig. Csupán négy szótag. Egy
másodperc töredéke alatt kiejti az ajkunk. Négy hónap. Senki, de senki nem tudja elmondani,
nem tudja lemérni, nem tudja elmagyarázni embertársának, de még önmagának sem, milyen
lassan telik az idő a tétlenségben, az idötlenségben. Senkivel sem lehet megértetni, milyen
gyorsan emészti, pusztítja az embert ez az űr, ez a szörnyű semmi, ez a szörnyü nirvána, ez az
asztal, ez az ágy, ez a mosdó, ez a tapéta, ez az örök hallgatás, mindig ugyanaz az őr, aki
behoua az ételt, és rá sem néz az emberre, s mindig ugyanazok a gondolatok köröznek az
űrben, míg meg nem tébolyodik az ember. Apró, nyugtalanító jelek figyelmeztettek arra, hogy
agyam rendszertelenül müködik. Eleinte tiszta volt a fejem a kihallgatások alatt. Nyugodtan,
megfontoltan válaszoltam, kitünően müködött még a kettös gondolkodás; mit mondjak, mit ne
mondjak. Most már a legegyszerübb mondatokat is csak dadogva tudtam kinyögni, mert
miközben beszéltem, tekintetem megbabonázottan tapadt a papíron szaladó tollszárra. Mintha
az egyes szavak után akarnék futni. Éreztem, hogy gyengülók, éreztem, hogy egyre közeledik
a pillanat, amikor - hogy menekedjek — mindent elmondok, mindent, amit tudok, s még többet
is talán. Amikor tizenkét ember titkát árulom el, hogy megszabaduljak a fojtogató ürböl, holott
legföljebb egy percnyi pihenést nyerhetek.

Este volt, mikor egy ízben idáig jutottam már. Az őr ebben a szömyü fojtogató percben hozta
be éppen az ételt. Kétségbeesetten utánakiáltottam: - Vaessmek elő, hallgassanak ki, mindent
elmondok, mindent bevallok, megmondom, hol van a papír, megmondom, hol van a pénz.
Mindent elmondok!

Szerencsére nem hallotta meg, vagy talán nem akarta meghallani.

Ebben a szörnyű végszükségben valami váratlan esemény jött közbe, s megmenekültem,
legalábbis egy időre. Julius vége felé jártunk, borús, komor, esős nap volt. Azért emlékszem
olyan pontosan minden részletre, mert az esöcseppek nekivaödtek az ablaküvegnek a
folyosón, mikor kihallgatásra mentem. Az előszobában kellett várnom. Minden kihallgatás előtt
vámi kellett. Ez a várakozás módszerük szerves részét képezte. Elöször hirtelen felrángatták
az embert éjjel a cellájából, s mikor izgalma elcsitult, s lassanként felkészült a kihallgatásra,
agya és akarata ellenállásra feszült, akkor váratták, állatták céltalanul, értelmetlenül egy álló
óráig vagy akár órákon át, mig el nem fáradt a test, s fel nem örlödótt a lélek. Ezen a
csütörtöki napon, julius huszonhetedikén, különösen soká kellett várnom. Bizonyos oknál
fogva pontosan emlékszem a dátumra, az előszobában ugyanis - ahol természetesen állva
kellett várnom, míg úgy éreztem, combcsontom a törzsembe fúródik - ebben az előszobában
egy naptár lógott. El nem tudom mondani, írott és nyomtatott szóra éhezve, milyen végtelen
mohósággal faltam ezt a számot, ezt a néhány betüt; julius huszonhét. Néztem és néztem a
naptárt, le nem tudtam venni róla a szemem. S utána vártam s újból vártam. Az ajtót néztem
mereven, mikor nyilik meg végre, s közben azon töprengtem, mit kérdeznek tölem ezúttal az
inkvizitorok. S tudtam, egészen mást kérdeznek majd, mint amire számítok. De a várás és a
várakozás kinját ugyanakkor jótéteménynek éreztem. Szórakozás, mert ez a szoba nem az én
szobám volt. Nagyobb volt, kétablakos, nem állt benne ágy és mosdótál, s hiányzott az a
repedés az ablakdeszkán, melyet oly sokszor láttam már. Más színű volt az ajtó, más szék állt a
fal mellett, és a balsarokban üvegszekrénv aktákkal, egv ruhafogason három vaEv négy

Stefan Zweig további könyvei