Megmutatjuk, hogy hol és mennyiért kaphatod meg a keresett könyvet.

A DANAIDA

"Minden ember titok. Minden titok titok. Az író mestersége valahol szakrális, még önmaga számára is elemezhetetlen." "A Danaidá-ban először nyúltam hivatásos író kezével a mintaértékű antik mitológia figurái közé: Danaus király lányai azzal bűnhődtek bűnükért, hogy az idők végezetéig feneketlen hordóba kellett vizet hordaniuk. Az én Danaidámnak az a bűne, hogy csak önmagára figyel élete kétharmad szakaszában, s nem veszi észre, hogy minden kor történelmi időszak, amelyben nemcsak alakul az emberi sors, hanem maga a benne élő is adhat jelzést, esetleg valami fordulatot a hazai vagy világtörténelemnek. Csándy Katalin a nagy emberi érzésekre érzékeny, szerelemre, féltékenységre, szégyenre, nem veszi észre, hogy az idő nagy folyója olykor hidat, olykor gázlót kínál, esetleg jelzés mutatja, hol nem tanácsos vízbe lépnie. Környezetében minden megváltozik, ő csak addig a határig, míg felismeri, ne bukdácsoljon már holtáig a számára kilátástalan koordináták között, hanem mentse meg, ami az életéből még menthető. Formául a hatvanas évek állandó tennivalóját, a folytonos "írjuk meg az életrajzunkat"-kötelezettséget választottam, maga a regény egy fejezetenkénti mottósor, szétkaszabolva, ha az olvasó összeolvassa, megdöbben, mert Katalin minden, az életrajzban írt szava igaz, éppen csak nem ez volt a valódi élete, mert arra, ami a valódi élete valakinek, részint nincs füle a kérdezőnek, részint nincs fogalmazásbeli megoldás. Minden ember titok." (a Szerző)

Mutasd tovább

Legközelebbi ingyenes személyes átvételi pont
3 ajánlat
antikvariumpecs
700 Ft
tovább a boltba
konyvdiszkont
2 468 Ft
tovább a boltba
konyvdiszkont
2 993 Ft
tovább a boltba

Részletek a könyvből


A Nóra eltűnése utáni nyáron Anyuci esdeklésére, aki pontosan érzékelte, mint változott meg az
otthonuk hőmérséklete, Elek rászánta magát egy lbusz—utazásra, hogy megismerkedjék Katalin
kislánykora színhelyével. Akkor sorra mutogatta a látnivalókat férjének, csupa olyat, amit addig ő
maga sem ismert, a tág utcákat, a tudományos intézeteket, a szépen berendezett, gondosan
válogatott anyagú múzeumot meg a műegyetemet. Álomban jár az ember olyan ingoványos talajon,
mint ahogy ő mozgott a fényreklámok, a gyárak, a haladás e megifjult városában, s átélte, hogy ami
volt, eltűnt, új épült helyette, szebb, praktikusabb, időszerűbb, mint az a homályos, szegényes
település, ahol gyermekéveit töltötte. Hiába nézett meg tárgyilagosjó érzéssel minden új épületet,
riasztotta a régiek hiánya, mert nem a fejlődést érzékelte, csak a változást, amely azonos a múló
idővel, s mely behörpöli őt is egyszer emlékestül, mindenestül, mint ahogy behörpölt kővályút,
gázlámpát, lámpagyújtogatót, köves utakat egymás után. Akkor ott, Elek oldalán lépegetve a
kiszélesített, megifjított utakon, mindent odaadott volna, amit még a jövő tartogatott számára, ha
még egyszer végigfuthat az eltűnt Óvoda utcán, a gázlámpák között úgy, hogy a gyalogjárót piros,
egyenlőtlen téglák borítják, és húsvét is van, gyerekkori húsvét, a katonák elsütik puskáikat a
feltámadás tiszteletére, az utcákon bíbor templomi zászlókat hoznak lassú menetben, egyik felükön
bárányos, a másikon molnárkék köpenyeges, gesztenyeszín szakállú szelíd Jézus, és a processzió
gyertyái mögött koldusok alázatos serege ballag, rongyba burkolt mezítlábasok, pedig Katalin
íszonyodott a kolduló emberek országától, a villanytalan vidéktől, templomi zászlókhoz sem volt
köze, mert kálvinista hitben nevelték fel, s az egész feltámadási körmenet nem az ő vallásának
emléke volt, csak a gyerekkoré, amely méghozzá se felhőtlen, se tündérszép, se zavartalan nem volt
semmiképp.

Dttjártukban kimentek a temetőbe is.

Házukat, ha akarja, se tudta volna megmutatni Eleknek, hát csak az új sugárúton sétáltak végig, s
magának mondta fel magában, itt vagy ott mi állt valamikor. A sugárutat kétoldalt zsenge platánok
szegélyezték, az út végén ott magaslott az új műegyetem, nehéz volt elképzelni, hogy erre valaha
utcák futottak, apró házak eregették a füstöt, s itt kanyargott az Óvoda utca is. Nyoma se maradt,
még csak a vásártér helyén is ligetecske virult. Az egyetlen, ami elé oda tudta vezetni Eleket, az
illedelmes és viszonylag változatlan három sírkő volt, de azok előtt is átélte, milyen reménytelen
bármibe is belevonnia férjét, ami örökre elsüllyedt örökségéhez tartozik, és még ha Eleknek igazán
igénye volna is rá, hogy meghallgassa, csak hebegni tudna, mert az emlékek átadhatatlanok.

Elek megnézte apja sírját, anyja sírját, hajlandó volt elgyalogolni a távolabb pihenő nagyapához is,
látott három rideg, tisztességes rendben tartott végső nyugvóhelyet, amelyek közül egy sem
emlékeztetett az Ifjúság szobrára, a nevek és dátumok pedig nem mondtak neki semmit. Ám Katalin
tudta, hogy nagyapa sírjában ott porlad a tiltakozás, apáéban a csalódás és a reménytelenség, anya
sírjában meg a kétségbeesés és a nem békülő gyűlölet, és emlékezett az albumra is, mely megőrizte
nagyapa arcát, vidám szemét, szépen formált ujjait a kicsit frivol, ezüstfejű bot tetején, anyja szigorú,
keskeny száját, nehezen hajló derekát, mozdulatait, amelyek oly kevéssé illették a tánchoz, látta apja
eleven arcát is, azt a római arcot, amelyet isten tudja melyik ősétől örökölt, óriási boltozatos
koponyáját, hórihorgas, hajlott termetét. Elek szenvedett az unalomtól, nézte a fantáziátlan
szalviacsíkot a sírok mentén, megpróbálta kitalálni, mi is az, amit lát. Elek csak az elegáns virágokat
ismerte.

Visszafelé a vonat megállás nélkül futott Pestig. Az országjárók egy része énekelt, Elek, bár többször
elmondta, hogy le se tudja hunyni a szemét, ha vonaton ül, pár perccel az indulás után elaludt.
Katalin a régi patika nevén törte a fejét, s elmosolyodott, mikor sikerült rájönnie; Az áldott
balzsumhoz, így hívták Grósz bácsi patikáját. Mecser neon ostorlámpái még látszottak. Akár valami
dupla gömbben, a régi város ott volt új önmaga közepén, s mint a Walkürt a tűz gyűrűje,
gázlángocskák együgyű koszorúja sövényezte körül Katalin emlékeiben.

Bátyám, Csándy Dániel szigorló orvos...

Dánielről gyakran beszéltették, csak sosem azt akarták tudni, amit Katalin fontosnak érzett.

Mindig öröm fogta el, ha meghallotta testvére nevét, s ha olyan kérdéseket kap, melyek bátyjával
való viszonyának lényegére vagy a benne élő Dánielre vonatkoznak, szegényes szókincse bizonyára
kibővül, megfényesedik. Ám Elek volt az egyetlen, aki jól tudta kérdezni, s ő is csak ismeretségük első
idejében, míg rá nem eszmélt, milyen sokat jelentett Katalin számára Dániel, akkor aztán
megsértődött, ritkán hozta szóba azontúl. Elek Melinda megjelenéséig olyan volt, mint egy gondos
háziasszony, naponta kiszellőztette, leporolta élete történetét,!rekívoltak halottai, fájdalmas vagy
boldogító momentumok a múltjában, Elek állandóan emlékezett, s Anyuci fő tevékenysége évekig ki
is merült abban, hogy segítsen neki emlékezni. Egyazon házban három ember nem beszélhetett a
múltjáról, annál kevésbé, mert Elek nem érezte természetesnek azt a hangot, ahogy Katalin a bátyját
dicsérte. Mihelyt nyilvánvalóvá vált, hogy férjét elkedvetleníti rajongásával, Katalin elhallgatott.

Míg szerette férjét, megviselték Elek emlékfélórái, sírva zárkózott be a fürdőszobába egy-egy Micóról
szóló beszámoló után. Mikor nem érzett szerelmet többé, már tudta úgy hallgatni Anyucit vagy akár
Eleket, hogy stoppolt, gombot varrt fel vagy beszegett valamit közben. Tulajdonképpen nem is igen
értette, miről van szó, nem fájt, nem izgatta, akármiről beszéltek. Ilyen órákban Katalin is visszafelé
lépegetett a maga életében azon a szabad úton, amelyen még nem Elekkel járt együtt, s megpróbálta
kiegészíteni emlékeiben mindazt, aminek akkor, kicsi korában, még nem volt tudatos tanúja.
Mondatok tértek vissza ilyenkor, melyeket anyja oly gyakra n elismételt, az óvónő furcsa filozófiájának
összegezése, mellyel már akkor is hatni akart lánya világképének kialakítására, mikor az még a
legegyszerűbb fogalmakat sem ismerte, s gondolatai nem szálltak túl az étkezés vagy a babakocsi
körén. ,, Udvariasságból szültelek — mondta Somos Aranka —, ha rajtam áll, sosem élsz. Az élet
szenvedés." ő guggolt az örökös tócsa előtt, mely a téli hónapok kivételével mindig meggyűlt az
udvari locsolócsap körül, s kavargatta a vizet. Anya nemcsak neki, Matildnak és minden vendégnek is
elmondta fogantatása okát, Somos Aranka kiváló uzsonnákat adott félszeg, túl hangos vagy túl
gyerekes szaktársai számára, s míg fölszelte a kalácsot és csordította a kakaót, elpanaszolta, milyen
ma.—AIM. u.m.... hálni mum... ._.-mm AAIM Mmm...". , mm,... lm MM A"; ln'űonlnrf—Anánnl/

Hasonló cimű könyvek

SZABÓ MAGDA további könyvei