Megmutatjuk, hogy hol és mennyiért kaphatod meg a keresett könyvet.

Születésnap

Illés Bori szereti a szép ruhákat, a tűsarkú cipőket, rajong a filmsztárokért és gyönyörű barátnőjéért, a szomszédban lakó Auer Szilviáért. Szilvia tanácsára magába bolondít egy fiút, akit nem szeret, egy divatos ruha miatt összeveszik a szüleivel, és gőgösen elfordul osztálytársaitól. Amikor új lakó érkezik a házba, Bori úgy érzi, eljött álmai hercege. Rudolfra azonban Auer Szilvia is szemet vet, és Bori rádöbben arra, hogy eddig félreismerte a barátnőjét. Apránként azt is megérti, hogy mások boldogsága néha fontosabb, mint az övé, és neki kell megváltoznia ahhoz, hogy elnyerje a titokzatos Rudolf szívét.

Mutasd tovább

Legközelebbi ingyenes személyes átvételi pont
1 ajánlat
bedo
500 Ft
tovább a boltba

Részletek a könyvből

Fázott.

Most, először életében, kétféleképpen fázott, belül is meg kívül is. A konyha hideg volt, a
szoba is az, s mintha valami meghidegült volna őbenne is, reményei és indulatai kihűltek.

Máskor is voltak riadt órái, de sosem maradt egyedül a problémáival. Anya mindig
megpróbált segíteni, Jutka is, ha ő úgy is tett, mintha oda se figyelne vigasztaló vagy
magyarázó szavaikra. És persze Szilvia. Szilvia mindig neki adott igazat. (Ó, Szilvia!)

Most ketten voltak, ő meg a csend.

Úldögélt egy darabig, aztán, mint valami nagyon öreg ember, akinek nehezére esik a járás,
felemelkedett, majdnem olyan tempósan és szomorúan, mint Pelikan.

Apa rábízta a Házkezelőséget és Jutkát és a Ciláékkal való tárgyalást is, lett volna mit
tennie, csak éppen mindenhez korán volt még, legfeljebb a takaritáshoz nem. Apa hiába
akarja anya helyettesének Jutkát, takarítatlan szobába mégsem engedheti be, kisül a szeme.
Először is kitakarit — azazhogy most még nem.

Van valami, amit apa ugyan nem bizott rá, de amitól minden további függ. Ezzel kezdi a
napot. Felvette a kabátját.

Máskor ilyenkor még csak ébredezni szokott, most belevetette magát a munkába sietók
folyojába. Nem mert trolira szállni apa miatt, nem is az Eperjes Benjámin utcán, hanem az
azzal párhuzamos Gombkötó közőn ment ki a Kiskörútra. A villamos zsufolt volt, alig tudta
bepréselni magát a peronra, kétszer is át kellett szállnia. Gyönyörű hideg reggel fogadta az
utcára lépőket, a nap akkor ígérkezett, megvillant rozsaszinje a sárga havon, s az emberek
lehelete úgy lengett az arcokon körül, mint a fíist. Karácsony reggele volt, amikor olyan
utcákon is kalács- meg fenyóillatot érez az ember, ahol nem is sütnek, és nem is árulnak
karácsonyfát.

Bori nem érezte.

A kórházban nem akarták felengedni. Természetesnek talalta, nem is haragudott a portásra,
aki egyébként kedves és udvarias volt hozzá, és azt ajánlotta, felhivja anya emeletének
ügyeletesét, és akkor mindent megtudhat a betegéről. Bori csak nézte a házi központ
kapcsolótábláját, és állt.

Tudta, hogy nem lesz könnyű, de nem képzelte ilyen nehéznek. Tavalyelőtt a pereces
standnál megszólította őt egy fiú az utcán — csak úgy. ,,Nem unod ezt a copfot?" — kérdezte a
fiú, s ő azt mondta, a copfja műhajfonat, időnként heccből felteszi, de csak, ha iskolába megy",
nem merte megmondani, hogy muszáj az undok hosszu copfokat viselnie. Azt is mondta
akkor, bemutatkozáskor, hogy őt Illés Szilviának hívják, mert nem érezte elég szépnek azt a
nevet, hogy Borbála. Bori sose mondott olyat magáról idegennek, amiből ne valami szép
tulajdonsaga den'ilt volna ki vagy az, hogy amire kényszerül, voltaképpen nem is kényszer, ő
maga vállalja, mert neki is így tetszik — mókából. Mióta élt, sosem érezte magát hibasnak,
mindig csak áldozatnak, és ha valaki az őrsből vagy a tanárok közűl tett rá valami
kedvezőtlen megjegyzést, vállát vonogatta, s elpanaszolta anyának. Bori csak a sikert szerette.

Most felnézett a portasra, s a férfi meghökkent a tekintetétől. Ritkán látott ilyen tárgyilagos
és szomorú szempárt.

— Enmiattam érte a baleset, nagyon fontos volna, hogy láthassam.

Nézték egymást, Bori nem sütötte le a szemét, a portás kapta le róla a pillantását. ,,Hinnye
gondolta a portás —, de bátor ez a lány!"

Egy nővér haladt el előttük, iratokat vitt. Odaszólt nekir

— Nővérke, vigye fel a kislányt a harmadikra, a nőbetegekhez. Hetvenhatos szoba, Illés
Károlyné.

— Most? — bámult el a nővér.

— Most.

A lift csak szállt, s ahogy egyre közeledett a harmadikhoz, Bori úgy érezte, mindinkább
megritkul a levegő, az ember alig tud lélegzeni. Azt hitte, a nővér, aki annyi beteget látott
már, meghallja, hogy ver a szive.

— Szállj ki!

Itt még nem jart, csak a földszinten, ez mar szabályos folyosó volt, kórterem kórterem
mellett. Érezte a sebészet súlyos, gyógyszerszag'u levegőjét, nagy volt a mozgolódás, nővérek
osontak ide-oda. Mindenki megnézte, de senki se szólt hozzá, mig végiglépegetett a folyosón,
ahol ötventől kezdve nőttek a számok. Hetvenhatos. ..

Kis kézikocsin húzták a betegek reggelijét, s a diétás nővéreknek nem fehér volt az
egyenruhájuk, hanem kék. Még nem tartottak anya szobájánal, csak a hatvanas ajtó előtt.

Egyszer már ugrott a nagy trambulinröl, hogy Varjas megcsodálja. Akkor is félt, de azt
akarta, hogy Miklos el legyen ragadtatva, milyen nagyszerű úszó is ő. Ez most mélyebb víz
volt, veszedelmesebb.

Benyitott. Négyen voltak a szobában, harom arc fordult felé, a negyedik ágyban nem
mozdultak. Anya nem nézett az ajtóra, de élt, lélegzete ejtette-emelte a könnyű takarót. A
homlokán tapasz fehérlett, arcán is, bal lába, egészen csipőig, gipszkőtésben. Senki se szólt, a
betegek csak nézték a kislányt. Aztán anya feltekintett, mint akit hirtelen nevén szólítottak,
oldalra fordította a fejét, és rámosolygott Borira. Anyának zöld szeme volt, gyerekes, kerek.
Sose figyelte meg, milyen ártatlan szeme van anyának.

— Gyere!

Megállt az ágynál, az ép laba felől. Anya kinyújtotta a karját, megfogta Bori kezét. Gyönge
volt az érintése, mintha valami csecsemő csepp ujjai babrálnák.

— A magáé, Illésné?

A betegek most már beszéltek, de a mondatok távolról hangzottak, egyikük se figyelt rájuk.
Bori lehajolt, megcsókolta anyát. Először gyöngéde-i, kicsit félve — ,,Most köszön! — gondolta
anya —, másodszor vadul, kétségbeesetten, úgy, hogy szinte fájt. ,,Ez az elmaradt, a tegnapi
csók. Szegény kis bogaram!"

—Nem lesz semmi baj — hallotta Bori. Anya hangja olyan volt, mint bármikor, csak halkabb.
— Nem halok meg, Bori, hat nem mondták?

— Egypár hét — mondta anya szomszédja, s erre már felfigyelt a kislány, erre a magas, éles,
idegen hangra —, és táncolni fog anyuka. Csak hát a combtörés csúnya dolog. Néma kislány
vagy? Nem köszönsz? Be se mutatkozol?

Cila volt a hallgatag gyereke, Bori folyton beszélt, örömében is, bánatában is. Mikor picike
volt, s ott játszott és csacsogott mellette, mindig a patak jutott eszébe róla; anya hegyvidéken
született, szerette a forrásokat. Most csak állt mellette, nézte némán, komoly, titokzatos
tekintettel. ,,Egyetlenegyszer volt ilyen a szeme — gondolta anya —, mikor először megláttam,
amikor született. Akkor volt ilyen megfejthetetlen pillantása, hogy a világba lépett. Vajon
most is születik ?"

— Apád jól van? Nyugtasd meg Cilaékat!

— Szeretsz még? — kérdezte Bori.

A "mama,: Las,"- nvmuhm _ m;. "mm;" Mumu-,! A u.n-W... um..., annak"; az:

SZABÓ MAGDA további könyvei