Megmutatjuk, hogy hol és mennyiért kaphatod meg a keresett könyvet.

A VÖRÖS OROSZLÁN

Szepes Mária A vörös oroszlán Édesvíz Kiadó, 2008 414 o., kemény kötés védőborítóval 3392.- Az egykor nagy vihart kavaró, és ma is különleges sorsot élő regény alaptémája egy elixír, az örök élet itala, maga a Prima Materia, amely halhatatlanná tesz, és megadja azt a képességet, hogy emlékezzünk előző életeinkre. Olvasói immár több évtizede számolnak be ugyanazokról a tapasztalatokról: első olvasatban egy letehetetlen, négy évszázadot átfogó, izgalmas történetet látnak benne, később azonban beavatási kötetté alakul át számukra a mű, amely valójában az alkímia történetét és a keleti filozófia legmélyebb kulcsait rejti magában. Amikor írni kezdtem, éppen az alkimisták érdekeltek a legjobban. Megragadott e kényszerűen bujkáló kísérletezők tragikus sorsa. Őket a pénzre, hatalomra éhes nagyurak éppúgy félreértették, mint véres történelmünk valamennyi nagy elméjét. A mentális alkímia beavatottjainak sosem célja az aranycsinálás. Ők az emberi szellem arannyá szublimálását, saját lényük átformálását tekintik elsődlegesnek. Azon fáradoznak, hogy lelkükben, szellemükben létrejöjjön a Bölcsek Köve, az Iható Arany, az Örök Élet igazi elixírje. A titkos tudományok útjára senki se lépjen rá vakmerően, mert ha egyszer elindult rajta, célhoz kell jutnia, különben elveszett… Te, aki e könyv olvasásába kezdtél, ha végigolvasod és megérted, uralkodóvá vagy őrültté leszel. Ám tégy vele, amit akarsz - se megvetni, se elfelejteni nem fogod. Ha tiszta vagy, fáklya lesz előtted, ha erős vagy, fegyverré válik kezedben, ha bölcs vagy, bölcsebbé leszel. Ha azonban romlott vagy, akkor ez a könyv a pokol tüzévé lesz benned; éles tőrként hatol át lelkeden, s lelkiismeretedet a megbánás és örök nyugtalanság súlyával terheli meg. (Eliphas Levy: Rituel de la Haute Magie) Szepes Mária Alapítvány Célja az író teljes életművének gondozása, még kiadatlan írásainak megjelentetése, szellemi értékeinek ébrentartása, módszertanának átadása és az Egyetemes Megismerés sokszínű áramlatainak támogatása. Az Alapítvány vezérfonala: Kutassuk együtt a feledés fátylait eloszlató öröklét üzeneteit. A főnixmadár fölrepül A Vörös Oroszlán 1946-ban jelent meg először, Orsi Mária szerzői névvel, a Hungária kiadásában, kétezer példányban. Nem sokkal megjelenése után, amikor a kiadókat is államosították, begyűjtötték a könyvet, mert felforgató és veszélyes műnek minősítették - minden példányát bezúzták, s negyven évig szerepelt a tiltott kötetek listáján. Íróját, a nem létező Orsi Máriát halálra keresték. Hamvas Béla - aki ekkor a Széchenyi Könyvtárban dolgozott - valami csoda folytán meg tudott menteni négy példányt, amelyek közül egy kijutott Amerikába, hogy ott főnixmadárként feléledjen: Amikor azt hitték, hogy megölték a könyvemet, akkor kezdett el élni., mondta Szepes Mária, és igaza lett. A mű első német kiadása 1947-ben látott napvilágot. A Vörös Oroszlán 1984-ben született újjá, amikor a már Amerikában élő Püski Sándor publikálta New Yorkban, az eredeti kiadás alapján. Csak néhány becsempészett példány kerülhetett Magyarországra, ugyanis itthon még mindig tiltólistán volt a kötet. 1984-ben Kuczka Péter kijátszotta a cenzúrát, és kiadta rövidítve, fantasyként, a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban. Ma már szinte hihetetlennek tűnik: a rövidített változat 58 ezer példányban jelent meg, s a kultúrára éhes magyar közönség pillanatok alatt elkapkodta a példányokat. A Vörös Oroszlán igazi feltámadása 1989-ben jött el, amikor végre teljességében jelenhetett meg a mű hazánkban is. Külföldön is többször publikálták különböző nyelveken, legtöbbször német (Der rote Löwe), illetve angol (The Red Lion) nyelvterületen. 1984-ben a Német Szövetségi Köztársaságban A Hónap Könyve lett, 1985-ben pedig a Lasswitz-alapítvány versenyén is helyezést kapott. Abban az időben erről csak kevesen tudhattak a magyarok közül. Ma már spanyol, portugál, szlovák, olasz, cseh, román, orosz és szerb fordításait is több országban olvashatják.

Mutasd tovább

Legközelebbi ingyenes személyes átvételi pont
3 ajánlat
lira
3 816 Ft
tovább a boltba
magyarmenedek
3 990 Ft
tovább a boltba
bigbandi
3 392 Ft
tovább a boltba

Részletek a könyvből


Kis termetű, vastag nyakú, pocakos emberke lépett be széles lúdtalpán a terembe. Szőke volt, szinte albínó. Vastag orra, negédes
mosolya, véreres, piros arca paraszti hangossággal ütött el a sok sápadt, beteg szinű arctól. Később láttam, milyen hirtelen gurult
méregbe. Sziszegve, nyálasan beszélt, s két kezét folyton összedörzsölte, mint kereskedő szerencsés üzletkötés után. Nyomában
hatalmas, rozmárszerű felesége szuszogott, aki tíz gyermeket szült neki. Ó csak tudhatta, hogy áll a dolog ezzel a szeplőtelen
fogantatással. Két nagy, idétlen leány kísérte őket, legidősebb gyermekeik, akik óriási lábukat és hosszú karjukon függő lapátkezüket
félszeg riadalommal viselték. Duflin jómödú aranyműves volt, egy a felkelő csillagú harmadik rendből, XV. Lajos korabeli polgár,
aki már egyetemre járt, művészeket pártolt, könyvet vásárolt, kereskedelmet, ipart űzött, pénzügyi műveletekkel tekintélyes vagyont
gyűjtött. Ö volt a bourgeois gentilhomme, akiről később Moliére Monsieur Jourdain személyében gyilkos humorú torzképet festett.
Péloc szerint Duflint Danjou márkiné szalonjába az arisztokrácia utáni sóvárgás vezette, s ott azután beteges, tudákos hiúsága kitűnő
talajt fogott a bárányok társaságának dús, szemetes humuszában. Felfedezte magában a többinél műveltebb prédikátort, született
szőrszálhasogatót, díszes, sekélyes szavak ínyencét. Izgatott, tavaszi örömmel pattantak fel korlátolt szellemének rügyei, s a gőgös,
gátlásmentes meggyőződés, hogy a világ tanítására hivatott. Harcos vérmérséklete olyan heves élvezettel fogadta az
ellenvéleményeket, mint fiatal kutya a verekedést. A mennyország jö befektetés volt neki, amelynek kamatait itt a földön akarta
élvezni. El sem lehetett képzelni nagyobb ellentétet, mint Duflint és Lepitre-t az ő Rosalie-jával. Viaskodtak is eleget; Duflin
vérvörös, gyönyörteljes pulykaméreggel, sokszor megsemmisítő gúnnyal — Lepitre hektikás szinváltozások között, nőiesen sipító
hangon, csípős szagú veréjtékben fürödve. Boisson ilyenkor a semleges fölény kárörvendő önelégültségébe vonult, hogy a következő
pillanatban, mikor egy felsistergő szó személyeskedve megpörkölte, maga is hadonászö, őrjöngő lángpallóssá változzék.

Cigány képű, dülledt szemű, olajos bőrű férfi lépett be az ajtón. Duzzadt, kékesvörös, felhasadozott ajka fölött az erős szőrzet
mélykék árnya sötétlett. Állán és homlokán csúnya, gennyes pattanások virítottak. Hegyes ujjú, pirosas, gödrös keze és feltűnően apró
lába volt.

— Martin Allais— mondotta Péloc. —Anyja spanyol nő volt. Igen kétes egzisztencia. Nemrég érkezett Párizsba. Állítólag orvos. Azt
beszélik róla, hogy papnak készült, de felszentelés előtt egy alig eltusolható szexuális vétség miatt ki kellett ugrania a reverendáböl.
Bizonyos, hogy képzett teológus. Drvosi diplomáját még senki sem látta. Gyanúsan hangoztatott cölibátusban él, bár mindig nők
veszik körül, akiknek szánalmát és érdeklődését érzelmes mesével zsarolja ki, mely szerint szívbajos, napjai meg vannak számlálva,
és ő derűs, fölényes nyugalommal néz szembe a halállal. Egyébként talán az egyetlen tudatos, gonoszul okos és ravasz koponya a
társaságban. Minden valöszínűség szerint sarlatán, aki Danjou márkiné szalonját szabad vadászterületnek tekinti. Sok híve van, akiket
testileg-lelkileg gyögykezel, valöjában teljesen megszédít, és remekül él a hálájukból.

Allais mozgása erősen papos volt.

— Mién nem füstöli ki innen? — kérdeztem.

— Több okból. Először: magam is orvos vagyok, és azt hinnék, a kenyeremet féltem tőle. Másodszor: ismerem ezeket az embereket.
Értelmi érvek lepattannak róluk, akár kőfalröl a nyílvessző. Ök csak azt látják, amit látni akarnak és a szemüknek kevésbé hisznek,
mint az érzéseiknek. És érzésük szerint Allais kiváló ember, gyönyörűen beszél, eredetien gyógyít, úgy, ahogy kivonják tőle. Az
érzelmiség talaj és körvonal nélkül való ingoványában élnek mindnyájan, kénes, bugyborékoló gázai között kábult gyönyörrel
süllyednek egyre mélyebbre, és sértődötten verik el maguktól a kezet, amely ki akarja húzni őket. Én pedig hosszú és különös
tapasztalatokkal tele életem alatt megtanultam, hogy az embereket hagyni kell a maguk módján élni. Hiábavaló és téves erőlködés
őket kierőszakolni abböl, amit tapasztalniuk kell, mert akkor megkeresik maguknak másutt ugyanazt a helyzetet. Nem mondom, sok
önuralom kell hozzá tehetetlenül nézni, mint rohan valaki a vesztébe saját akaratából, minden figyelmeztetés ellenére... de idővel
belejön az ember.

Kialakultak a csoportok. Feltűnt nekem a Lepitre körül tömörülő asszonyok és férfiak egzaltált, zilált arckifejezése, testtartása. Szinte
teljesen egyforma volt, és ikertestvérekké tette őket. Sötét, komor, elhanyagolt ruházatuk is hasonlított egymásra, mint egy ismeretlen
papi rend egyenruhái. Figyeltem, ahogy beszéltek, súgtak-búgtak egymással, tapadós kozelnyomulással. Kezük egymásba fonódott,
szemük és ajkuk nedves, túláradó fénnyel villant egymásra, mint pubertásos kamaszoknak titkos kéjéig és előtt.

Boisson szintén néps csoportja színesebb, groteszkebb volt. Akadt köztük előkelő egyszerűséggel öltözött, idősebb dáma, akinek
arcán az elhaltak utáni bánat mély könnyárkai sötétlenek, hosszú hajú, excentrikusan öltözött fiatal művésznövendék () kicsapongás
jeleivel ánatlan gyerekszeme alatt; kendőzött, durva vonású, szobonestű modell, aki nyilván anyaszült meztelenül tén meg a puritán
festő előtt; szelíd, bámész fiatal leány szigorú anyjával, Krisztus-szakállas, szandálos különc, szintén Boisson állandó modellje, akit e
szerep lassanként rögeszmébe hajszolt, síró-vihogó öregasszony; reszkető fejű, agyonéhezett, eszelős szobrász, aki egyetlen szobron
dolgozott egész életében, és sohasem mutatta meg senkinek.

Duflin körül egészen másfajta emberek hangoskodtak. A test és lélek elégült megalkuvói, akik hájas szuszogással terpeszkedtek el a
karzaton és nézték az aszkézis versenyfutását a jöleső meggyőződéssel, hogy valójában ők is részt vesznek benne, mint löversenyen a
lo tulajdonosai, s a kézzelfogható eredményt tekintve valöjában ők futnak be majd elsőnek a célba, mert az isteni kegyelem nekik
juttatja a mennyországi nagydíjat érte. Kövér, felkapaszkodott, tyúkeszű polgárasszonyok rikító öltözékeikben, amelyek paródiái
voltak a nemes hölgyek ruházatának — vihogva, rizsporral eltömött pórusaikon át vaskos ételek zsírját izzadva, körülvették a
diadalmas Duflint. Madame Duflin impozáns húshegyként cövekéit le mellette; üresen mosolygó, mozdulatlan arca kérődző tehénre
emlékeztetett. A férfiak Duflin csoportjában nagyrészt rá hasonlítottak vagy akartak hasonlitani, részben segédeinek riadt, alázatos
nyájából kerültek ki, akiket mesterük tekintélye és a fényes, tágas környezet szinte tönkresilányított. A két Duflin leány, két szomorú
vízilóhoz hasonloan, ellepett egy filigrán, támlás heverőt, amely kínjában nagyokat roppant alattuk, önkívületig fokozva ezzel
zavarokat. Úgy éreztem, le fognak esni röla, és bevallom, ez a remény feszült, kaján várakozással töltött el, jöllehet sajnáltam is őket
lehetetlen testi-lelki halmazállapotukért, serdüléses zavaraikért.

Szüntelenül újabb emberek érkeztek. A levegőt moraj, széktologatás, köhögés, orrfúvás zaja töltötte meg; a tömeg együttes lármája,
amelyben van valami kábító. Szakállas, sötét, keskeny arcú férfi tűnt fel nekem az újonnan jöttek közül. Barna, durva
darócöltönyében, spárgával felkötött szandáljában hindu vezeklőnek hatott. Péloctöl megtudtam, hogy asztalosműhelye van a Pont St.
Michel mellett, Charles Banet-nak hivják, ő is vezéregyéniség a bárányok között. Híveit koplaltatja, és teljesen sötlan, hústalan
koszttal eteti, mert a só az ördög esszenciája. Ha a szervezetből kifogy a só, a lélek megszabadul a bűntől, és újra angyallá lesz.
Ellenpólusa a társaságban inkább Duflin volt, mint Lepitre, Banet-ék dögevőknek, Pilátusoknak, farizeusoknak csúfolták Duflinékat,
akik viszont Banet-t azzal vádolták, hogy otthon titokban borsos kolbásszal tömi magát, nőket fogdos a sötét utcán, és gyakran berúg.

Már szédültem a sok benyomástól, felém áradö, egymással osszecsapó, harcoló erőáramlástól, indulatrezgéstől. Elszoktam attöl, hogy
ennyi ember zavaros, támadó légkörével megbirkózzam.

A terem végében kitárult végre a szárnyas ajtö, amelyen át senki sem közlekedett eddig. Magas, telt vállú, kissé erős mellű, sötét
ruhás dáma lépett be egy alacsony, köpcös, lapos és durva arcú asszony karjára támaszkodva: Danjou márkiné és divatos orákuluma:
Jeanne Girard. Jeanne mellett, mintegy védő és kapzsi féltékenységgel rágörbülve, ötven év körüli, magas, csontos, hátracsúszott
parókájú férfi vonult, olyan arckifejezéssel, mintha sírásig meghatödva, gügyögve, csücsörítve dédelgetne valakit. Ez csak Coney
lehetett, Jeanne megigézett báránykája, a rajongástól gőznemű állapotban gomolygó tartományi tanácstag. Jeanne álmai állitólag
kigyögyították egy csúnya betegségből. Péloc megsúgta, hogy könyvet ír az új Pythiáról, és saját költségén fogja kinyomatni.

Danjou márkiné még mindig szép, ápolt, barna bőrű volt, szelíd, szív alakú arccal, kissé vastag, érzékeny és érzéki ajakkal, nagy,
kávészínű őzszemmel és vontatott, színtelen hanggal. Jóindulat, megtörtség, puha befolyásolhatóság sugárzott róla; az olyan lények
gyámoltalansága, akik alázatosan odakínálkoznak minden erélyes egyéniségnelc jöjj, intézkedj, akarj helyettem! Jeanne Girard tönető
lénye megénette ezt a felszólítást.

A bárányok hódolattal, nyúlós hízelgéssel vették körül a ház aszonyát, de udvarlásuk legalább annyira szólt Jeannénak, a
kegyencnőnek, mint a márkinénak Cortey féltékeny elutasítással, duzzogö, gyengeelméjű gyermekként acsarkodöit Jeanne körül.
Csökönyösen védte, nehogy hozzáférjenek... rossz kisugárzásukkal megterheljék Jeanne érzékeny lelkét, és heves kívánságaikkal
elszívják drága erejét! Sokszor kiállhatatlan, házsártos, futóbolond volt, de egyben megható is reménytelen és méltatlanra pazarolt
imádatával.

Lepitre figyelmeztette rám a márkinét. A csopon szétvált, és utat engedett hozzá. Keze fölé hajoltam, így közelről megláttam arcán a
magányos élet nyomát. Idősebb volt, mint először gondoltam. Barátságos, anyás mosollyal fogadta udvarias szavaimat. Meghívott,
legyek állandó vendége összejöveteleiknek. Pillantása mögött a képzeletükben élő, emlékeikben bolyongó nők tétovasága ködlött.
Úgy rezzent fel néha a valöságra, mintha álmából ébrednék.

Jeanne türelmetlenül leste, mikor foglalhat le magának: s bármennyire visszataszított külseje, egyéniségének kiáradása, én is vártam
már a vele való beszélgetést. Szinte elolvadt, mikor kezet csökoltam neki is, mintha főrangú hölgy lett volna. Nem tudta elrejteni a
heves pirulás, ideges, idétlen nevetés és egy szükségtelen karrázás reflexét. Azután felülkerekedett benne szemtelen elszántsága és
gyakorlata. Állat felszegve arcomat kezdte vizsgálni, majd ellentmondást nem tűrő, egyben fennkölt kifejezést öltött, és emelt hangon
kijelentette:

— Igen... igen. Öt láttam! Ö az! Louis de la Tourzel!

Szavait borzongó moraj fogadta. Coney szeme elködösödött, azután gyanúsan csillogni kezdett. Zavan undorral láttam, hogy arcán
két kövér könnycsepp gördül le.

Jeanne apró, ravasz állatszeme és az egész gyülekezet hódoló megtérésem beismerését várta. Éreztem, ha kitérek vagy diplomatikus
mérséklet középalagútjába menekülök, várakozások dühvé változik, és Cortey esetleg kiveri néhány fogamat. Fanatikus embereknél
sohasem lehetünk eléggé övatosak. Arról sem a szelíd Krisztus tehet, hogy a zsinatokon annyi fejet törtek össze az Igével. A konc a
kezemben volt, és én odavetettem a mohö nyájnak. ünnepélyesen újra meghajoltam Jeanne előtt:

— Bevallom, Mademoiselle, az ön álma mélyen megrendített, és nagy változást hozott életembe. Remélem, ha Danjou márkiné
látogatásával megtiszteli szerény házamat, önt is vele üdvözölhetem!

Válasza buzgó, gyors és közönséges volt.

— Feltétlenül! Feltétlenül elmegyünk, Monsieur de la Tourzel! Sokat hallottunk már az ön különös házáröl, könyvtáráról meg az
inasáról. .. haha.. .

Jellemző volt, ahogy kérdezés nélkül intézkedett a márkiné helyett, aki a maga ernyedt módján helybenhagyta minden szavát.

A két asszony továbbvonult Cortey testsátra alatt, és helyet foglalt a dobogón, amelyen már ott várakozott Lepitre. Az első sorban,
szemben vele, Rosalie vörhenyes, lebenyes arca égett zsíros fénnyel. Szemgolyója alján összegyűlt és kibuggyanni készült a
nedvesség. Arca most is tükre volt Lepitre arcának. Bálványa emelt fejjel, felhúzott szemöldökkel és félig hunyt szemmel lenézett a
gyülekezetre, amely nagy széktologatások és beszélgetés közben foglalta el helyét. Péloc doktor és én az ajtó közelében ültünk le.
Szorosan Rosalie mellett a rongyos, piszkos, részeg mosolya lepitre-isták helyezkedtek el. A mögöttük lévő két son Frederic Boisson
és tarka nyája foglalta le. Boisson gúnyos és eleve visszautasitö arccal hajolgatott össze híveivel. Egy félhangos megjegyzésére
Rosalie hirtelen hátrafordult, és gonosz karvalyarccal éleset pisszegett. Mire visszafordult, arcán már újra ott honolt a dicsfény.
Boissonék mögött Duflinék következtek. Kövér, kétoldalt kidudorodó testük alatt rémülten nyögtek a kecses, apró székek. Martin
Allaist nők szoros gyűrűje vette körül az utánuk következő sorban. Mind feléje hajoltak és lesték a duzzadt, kékes ajkáröl ömlő szöt.
mmm um". .hmmm. u.m...." " "mm. ,a, " (CM/lm- mrmnann uh,"; u.m..m, Mmm. um..., i.,—ami,, ;, __..mznm "ami m.,r, ,...

SZEPES MÁRIA további könyvei