Megmutatjuk, hogy hol és mennyiért kaphatod meg a keresett könyvet.

Bujkál a hold

A csendőrtiszt kezébe vette a vedlett papírt. Belenézett, aztán újra az Óriásra emelte szemét: - Ön magyar emigráns? - Yes, Sir. - És azt állítja, meggyilkolt egy vadászt? - Yes, Sir. - Nem értem. Hol? - Az erdőben. - Hogyan került ön az erdőbe? Az Óriás kínlódva keresgélte a szavakat, s percekbe került, amíg annyi szót össze tudott szedni, hogy megmagyarázhatta a csendőrnek: ő a Társaság fakitermelő telepén dolgozott, és megszökött onnan. Már nyolcadik napja vándorolt az erdőben, amikor összetalálkozot azzal a vadásszal. A vadász vissza akarta vinni a telepre, mire ő leütötte. Nem akarta megölni, de az ütés nagyobbra sikerült, mint akarta, s a vadász meghalt. - Hány napja ennek? - csóválta a fejét a csendőr. - Legalább hat. - Érthetetlen.. 1956 novemberében a soproni erdőmérnöki akadémia hallgatóinak zöme elhagyja az országot, s Kanadába vetődik. Azt remélik, jó körülmények között folytathatják tanulmányaikat. Néhányukat valóban fel is veszik az erdőmérnöki főiskolára, többségük azonban fakitermelő munkára kerül, ahol munkavezetőik szinte fegyencként kezelik őket. Közülük öt fiú a szökést választja, abban a reményben, hogy egy honfitársuk kanadai farmjára menekülhetnek. Ezt az emberfeletti vállalkozást, bujdosásukat a vadonban, az ismeretlen kanadai őserdőben, mondja el a drámai fordulatokban gazdag regény.

Mutasd tovább

Legközelebbi ingyenes személyes átvételi pont
1 ajánlat
konyvlabirintus
1 000 Ft
tovább a boltba

Részletek a könyvből

tőle. . . A vadász meghalt, és elvitte valaki.

Emelkedett a terep. Emelkedett, és újra süllyedt. Apró

dombokon kelták át, itt—ott hosszu tüs Hemlock—fenyők

álltak eléjük kis csoportokban, meg sötétbarna kérgü feketefenyők,
amelyek tojás nagyságú, pikkelyes tobozokat hullattak.

Gyakran ötlőttdá szemükbe állatnyomok is. Láttak

vaddisznotürást, elkerültdí pocsolyá-(at, amelyekben kis

idővel ajöttük előtt szarvas dagonyázott, hiszen még megnyugodni
se volt ideje a víznek, s a szarvaspata'ik nyomai is frissek voltak.
Az ég szemfájdítőan kék volt, egyetlen felhőfoszlány se

zavarta a végtelen kékséget, amely szinte hullámzott a hőségtől,
amit a nap árasztott magából. Néha az volt a fiúk

benyomása, hogy a nap lejjebb ereszkedett az égből, s egészen
alacsonyrol tüz. Ha itt—ott megszakadt az erdő, s

negyven—ötven lépést olyan tisztáson kellett megtenniök,

amit nem oltalmaztak a sűrű lombok, égette bőrüket a nap

heve. De a fák között is megtelt párával a levegő, s az eléjük
kerülő vízmosások felett piszkos gőzök kavarogtak.

Víz már alig maradt ezekben a talajmélyedesekben.

Jobbára csak a nyúlós sár párázott.

Tátott szájjal lélegeztek, mert úgy érezték, hogy orrukon

át nem jut elég levegő a tüdejükbe. Szájpadlásuk kiszáradt,
nyelvük — úgy tünt — megdagadt, tüdejük meg

kimerülten zihalt a nyomasztó, gyötrő melegben.

Hollo' megse engedett megállást. Nem is gondolt rá,

hogy pihenni kellene. Ösztönösen érezte, hogyjot tesz neki

—akár a többieknek is—ez az elcsigázo' erőlködés, amellyel
lassan—lassan ujabb mérföldeket gyurnek maguk mögé.

A küszködés, amivel tüljutnak egy—egy dombon, eltereli
gondolataikat arról, ami történt. Bárcsak sokáig bírná-( ezt a tempót...
Minduntalan vakaro'znia kellett, mert az átizzadt ing
gyapjúszövete ingerelte a nyakát, a honalját, izgatta a bőrét,

s bizonyára véresre is dörzsölte nem egy helyen. Lába

szára is viszketett a csizmában, s már a fejbőrét is csípte a verej ték.
Keserves kálvária... De miért? Mivel szolgáltak rá? Mi

volt a vétek, amiért így kellett bünhődniük? Semmi mást

nem kívántak, csak azt, hogy szabadok legyenek. S már

tizedik napja szenvednek érte. Atvergődtek azon a gyilkos
mocsárerdőn, éheztek, fáztak, mindegyikük lefogyott jó

néhány kilot, hiszen arccsontjaikra ráfeszül a bőr.. . Gyilkosságba
keveredtdd Miért? Miért? Az Oriás nem akarta

megőlni azt az embert. Miért hozta eléjük a véletlen a vadászt?
Nem volt elég a testük gyötrelme? Azzal még elbírtak volna.

De azóta a gondolataik is megmérgeződtek.

Hiába akarnak másról töprengeni, minduntalan eszu-(be

villan, amit legjobb volna elfeledni, eltemetni egyszer s mindenkorra. ..
vándorolnak, mennek, mintha céljuk volna... Viszi

őket valami, akár a meglodított testet a tehetetlensége.

Mennek. Haj tja őket a beléjük idegződőtt tudat, hogy nem

lehet megallni, már nem lehet visszafordulni. Előre kell

menni, déli irányba, mert ott a tanya. ..

Pedig már semmi, de semmi értelme, hogy odamenjenek.

Ameddig csak azért keresték volna őket, mert megszöktek

a telepről, addig megvolt a reményük, hogy csakcsak

kialakul valamiként. Hiszen talán a hatóságok se veszik

annyira komolyan a történteket, 5 lehetséges lesz megoldást

lelni, hogy minden elsimuljon. De most már, a gyilkosság után. . .
Egyáltalán: vehetik—e a lelkükre, hogy bajba döntsék

azokat az embereket ott a tanyán? Mít tehetnéndá? ha

megmondják nekik, hogy embert gyilkolt egyik társuk az

erdőben. . . be se fogadják őket, s ezért senki se vethet követ
rájuk: Kőtelességük önmagukkal szemben, hogy ne fo—

gadjanak be egy gyilkost, és ne fogadják be négy társát se.

S az is kötelességük, hogy azonnal feljelentsá a bünősöket...
Hát akkor hova menjenek? Ha az Oriástol megszabadulhatnának. ..
Hollo' elszégyellte magát a gondolattól. Aljasság! Már

az is, hogy eszébejutott! Az Óriás mindannyiokat akarta
megmenteni. Nem akarta megőlni azt az embert. Jot

akart ; leteríteni legalább annyi időre, amíg ők őten egérutat nyerhetnek.
Egy pillanatig megmozdult benne a szándái, hogy megfordul,
bevárja az Oriást. aki négy—őt lépésnyire botorkál

mőgőtte, s kőnyőkön fogja, hogy azzal kérjen bocsánatot

tőle... Aztán mégse fordult meg. Tovább taposta a gőzölgő avart.
A Kölyök leghátul kullogott, mint már napok óta mindig.

Mind gyakrabban környékezte a szédülés. Nemegyszer

ősszerezzent már, mert megijedt, hogy a következő pillanatban összeesik.
A láz... az az oka. Beteg. Nem múlik el véréből a láz,
megbetegíti minden izmát, kiszívja erejét. Melyik pillanatban
csuklik össze.

Homlokaro'l szemébe csorgott a sós verejték. Le—lecsurrant

az orrán is egy—egy csepp, aztán utat keresett a szája

mellett húzódó mélyedésen az ajkáig. Lenyalta a sós verejtéket
cserepes szájáról. Meddig tart még az erejéből?

Megcsalta a teste. Ott, a telepen már annyiszor örült,

hogy erősgyerdi lett belőle, megedződött végre, egyenrangú

a fiúk között, olyan, akivel nincs baj, akit nem kell apolni,
kímélni, könnyebb elbánásban részesíteni. Látszat

volt, csalás. Itt is ő a legnyamvadtabb. Miert nem betegedett

meg se Hollo, se Joci ? Még a Lord is egészséges. Pedig

a többi négy is annyit ázott, izzadt, mint ő. Miért bírják jobban?
Ha egyszer összeesik. . . Haragudni fognak rá. Kis ideig

segíteni fognak neki, amíg futja az idegeik erejéből. De

aztán, amikor a türelmetlenség, az állandó izgalom, ami

bennük bujkal, legyőzi az önfegyelmüket, szemébe fogják

vágni, hogy teher a nyakukban, nyűg, amit legjobb volna

lerázni. Nem emészti őket eléggé az út és a gyilkosság tudata,
még vele is külön vesződjenek?
Eztnembírnáelviselni.Seholsetudottsohamegmaradni,

ahol nem szívesen látták. Ha valahol úgy érezte, hogy
idegenkednek tőle, vagy untatja azokat, akikkel együtt

van, vagy felesleges közöttük, mindig csöndben, magában

sóhajtva, otthagyta a helyet, a társaságot. De itt... Hogyan
maradhatna le? Az egyenlő lenne a halállal. Mi történne vele egyedül?
Muszáj bírnia! Ki kell tartania! Vagy meghal, mielőbb!

Egyszerre ősszeesni, de ugy, hogy azonnal veszítse el eszméletét,
s többé ne is térjen magához. Akkor csak sajnálják, de nem haragudnának rá. . .
Jó volna otthon lenni. Jó volna tűrni mama aggodalmát,

bevenni minden orvosságot, amit az ágyához hoznak.

. . A kétszobás lakásban mindig csend volt, valahányszor

ő megbetegedett. Senki se csapott be ajtót, nem szolt

a rádió se, csak akkor, ha ő akarta, a redőnyt is félig leeresztették,
nehogy zavarja a szemét a feny. . . Aggodás és

szeretet vette körül, nagy—nagy igyekezet, hogy megszabadítsák
lázto'l, fájdalomto'l. De otthon a szülei voltak mellette...

Mama ot thonolt az ágyánál, ha már végzett a konyhában

a dolgával. Ha meg főznie kellett, akkor is be—benyitott
tízpercenkint, s megkérdezte bátortalan mosollyal,

nincs—e szüksége valamire, nem volna—e kedve cukrozott

Hasonló cimű könyvek

Szilvási Lajos további könyvei