Megmutatjuk, hogy hol és mennyiért kaphatod meg a keresett könyvet.

Ábel

"Amikor lent a völgyben felálltam, és kinyújtózva ránéztem a nagy hegyekre, úgy éreztem, hogy most im­már örökké élni fogok." "Szegény anyám olyan asszony volt, kinél kedvezőbb még virágban sem termik. Amíg élt is, mindig párto­mat fogta, csak néha a szeretet akadályozta meg abban, hogy ne úgy lásson valamit jónak, ahogy én. Amióta azonban leszállott a földbe, azóta a szeretet sem gátolta meg semmiben, hanem minden úgy volt a legjobban, ahogy én mondtam s gondoltam. Lám, a sírnál is, ami­kor elmondtam neki, hogy az öröklött hajójeggyel Ame­rikába szeretnék menni, úgy állott mellém, mint az őr­zőangyal. El is gondoltam, ahogy a temetőből hazafelé jöttem­ben a faleveleket hulladozni láttam, hogy halott édesanyát szeretni és hulló falevelet látni milyen közeli rokon! Bezzeg apám nem langyult el ennyire semmiféle szán­dékomon, hanem inkább vizsgálódva nézett, mint jegy­tulajdonost. Folyton ügyelte a lépteimet, és pislogott bé a homlokom mögé, hogy vajon mit akarhatok. Talán még az is megjárta az eszit, hogy egy szép napon fel­pattanok a hajójegyre, és úgy elvágtatok rajta, hogy még az Óperenciás-tenger vizét is csak játszva fogom meg­legyinteni, mint a fecske. Eszes ember volt ő magától is, s hát még ami tudományt belőlem merített!" A Trilógia - az Ábel a rengetegben (1932), majd folytatásaként az Ábel az országban (1933) és az Ábel Amerikában (1934) - a két világháború közti magyar irodalom egyik csúcsteljesítménye, melyet nem lehet elégszer újraolvasni. A kötet Sipos Lajos utószavával jelenik meg a Helikon szépirodalmi sorozatában. "A regényciklust eredetileg a Brassói Lapok adta közkézre, kétszáznál is több rézsletben. Az első önálló művet 1932-ben, a középsőt (akkor még Ábel a Társadalomban címmel) 1933-ban, a harmadikat pedig 1934 szeptemberétől 1935 januárjáig közölte. Könyv alakban az Ábel a rengetegben 1932-ben Kolozsvárott, az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában látott napvilágot, Kós Károly művészi terve szerint a Bánffy Miklós tollrajzaival, miként a második- harmadik rész is. Az önálló egységek összekapcsolására először 1937-ben nyílt mód, a budapesti Révai Irodalmi Intézet jóvoltából, az országos könyvnapok megrendezése alkalmából. Ettől kezdve használatos összefogó címként az Ábel." (Ugrin Aranka)

Mutasd tovább

Legközelebbi ingyenes személyes átvételi pont
6 ajánlat
antikvariumpecs
800 Ft
tovább a boltba
bedo
1 000 Ft
tovább a boltba
lyravac
2 500 Ft
tovább a boltba
konyvdiszkont
2 993 Ft
tovább a boltba
lyravac
3 800 Ft
tovább a boltba
lyravac
3 990 Ft
tovább a boltba

Részletek a könyvből

Látta, hogy ezen az úton nem sokra megy velem, s azért a nevemet kérdezte. Én azt
megmondtam neki, s erre ö is elbeszélte, hogy Kerekes J anosnak hivjak, 5 állami tanítö egy Ompoly
melletti vegyes faluban. Az apja barcasági postás ember volt Tordán, s kilencen voltak gyermekek.
Ezért nem tudott magasabbra jutni, de hat szerencsére olyan a természete, hogy szeret tanítani.

— Hát akkor tanítson engemet is valamire! - mondtam neki.

. 144 _

— Szívesen — felelte. - Mit akarsz tanulni'.7

— Mindent.

— Hát akkor mondj valamit!

Gondoltam, ugyis hosszú és unalmas az ut, hadd enyhítsünk hát egy kicsi mökazással rajta,
így szóltam tehát:

— Szép idö van.

— Szép - hagyta helyben.

— S poros az országút.

— Poros.

Megállj, vándor, gondoltam magamban, mert a végén csattan az ostor, s igy folytattam:

— S mi ketten megyünk rajta.

— Igen.

— S okosan beszélgetünk.

— Okosan.

— Kivált az idősebbik - szöltam.

Erre már gyanút fogott, mert vizsgalodva nézett meg engem.

— Nem állok kötélnek! - mondta azután.

— Rosszul teszi - feleltem.

— Hát mért?

— Azért, mert egy csökönyös ismerősömet juttatja eszembe, akit szintén nehéz volt kötélnek
állitani.

— Ki volt az? — kérdezte.

— Az egy szamár - mondtam.

Abban a percben furcsa változás történt a Kerekes ur arcán. A szemei megnőttek, mintha
valami nagy öröm érte volna, majd közelebb hajolt hozzám, az ujjával reám mutatott, és azt
mondta:

— Te székely vagy!

— Miröl gondolja'.7 — kérdeztem.

— Az észjárasodról.

— Úgy jar, ahogy kell - mondtam. - Apám csinált volt neki lábát, s anyám felvirágozta.

Hát ezek a szavaim még nagyobb változásba ejtették Kerekes urat, mert könnyeket csaltak a
szemébe. Át is ölelte mindjárt a nyakamat, és apai hangon ezeket mondta:

— Ne csodálkozzál rajtam, édes fiam. Ne csodalkozzal, mert tizenöt esztendeje szórványos
vidéken lakom, s ott nemigen láttam székely embert. igy most nagyon boldog vagyok, hogy ezen az
országúton éppen egy székely fiút talátam. Olyan boldog vagyok, hogy barmit megtennék érted!

Engemet is meghatotta hazai szív. Az eszem azonban arra tanított a bajban, hogy szép a szó,
de a tett bizonyít. Azért gondoltam hirtelen egyet, s azt mondtam:

— Ha mindent megtenne értem, akkor itt van a hátizsákom, s vigye egy darabig.

Ami erre következett, abbol csakugyan elhittem, hogy Kerekes úr tizenöt esztendeje nem
látott székelyt. Mert ha látott volna, akkor nem lett volna olyan bolond, hogy csakugyan elvegye
tőlem eröszakkal a hátizsákot, s idősebb ember létére vigye. S még boldog is volt alatta, s megeredt
egészen a szava. Elmondta nekem, hogy három gyermeke van, s a román kormány mégis kitette a
tanítói állásböl, mivel az államra nem esküdött fel. Magamagátöl sem esküdött volna fel, mert van ö
olyan magyar, hogy még Szent István alatt is élhetne, de továbbá azért sem esküdött fel, mert
Kolozsvárról olyan rendeletet küldtek a magyarparti vezetök.

— Hát most hova megy'.7 — kérdeztem.

— Hát oda, Kolozsvárra - mondta.

— S oda mért?

— Azért, hogy megkérdezzem azokat a magyar vezetőket az eskü felöl.

— Akik azt mondták, hogy ne esküdjék?

— Igen.

— Hát azok kicsodák'.7

— Mondom, hogy a magyarok pártjának a vezetői. Vagyis, akik a román kormányzattal
szemben védenek minket. Nem akármilyen emberek, mert egy grófott az elnök.

_ 145 .

— S azokat akarja megkérdezni?!

— Azokat.

Csodálkoztam az eszén, de csak ennyit mondtam:

— Hát az előbb nem azt emlité, hogy azok a vezetők az eskü ellen vannak?!

— Jó jó! - felelte Kerekes úr -, de nem tudták, hogy nekem három gyermekem van!

Bajnak éppen elég volt, amit mondott, ahhoz képest a hátizsákot meg sem érezhette. Én
azonban mégis megalltam, hogy elvegyem töle a terhet, de amikor csökönyösen tovább is vinni
akarta, nem tehettem mást, mint elvettem a gondját, s azt úgy a vállamra képzeltem, hogy nyögtem
is alatta.

— Te mért nyögsz'? - kérdezte.

— Viszem a maga gondját - feleltem.

Ez a szavam különösenjól esett neki, mert azt mondotta, hogy velem mendegélve a lábai
sem fáradnak annyira, mint ha egyedül kutyagolna, s személyem mellett a hite is megacélosodott a
magyar igazságban. Hát amikor még azt is megmondtam, hogy magam is Kolozsvárra megyek! Hát
bizony, akkor azt sem tudta, mit csináljon, akkora lett az öröme. De akarmennyire kivirágzott a
kedve, az eskü dolgatöl nem tudott szabadulni, mert tőlem is megkérdezte, hogy vajon neki fel
kellett volna-e a román államra esküdnie'?!

Nekem a bakter jutott eszembe, aki megtanított volt arra, hogy az érzelmeimet ne
nyilvánítsam.

— Én az ilyen dologban zérus vagyok - mondtam.

— Hogy értsem? - kérdezte Kerekes ur.

— Úgy, hogy nem hintón megyek, hanem gyalog.

Kerekes úr nem elégedett meg ezzel a felelettel, hanem tovább firtatott engem, mondván is
biztatásul, hogy kocsinjáröktöl már éppen elég szamárságot hallott. Vagyis azt szeretné tudni, hogy
egy ártatlan gyalogos hogyan ítéli meg a dolgot. Hát erre mégis engedtem, nehogy azt gondolja,
hogy ebben az országban már a vándor is ellenség.

— Mire kéne esküdni'.7 — kérdeztem.

— Arra, hogy a román kiralyt elismeri az ember, a roman hazához hü lesz, és az állam
törvényeit betartja.

— S ezek közül maga melyiket nehezményezi? - fordultam hozzá.

— Én egyiket sem jobban, mint a masikat - mondta Kerekes úr. — Tölem a király király lehet, s
a hazához is mi a nyavalyaval hütlenkedjem'?! Az allam törvényeit pedig ugyanvalost betartom,
mert nem akarok a tömlöcbe kerülni.

— Hát akkor maga eskü nélkül elismer mindent!

— Én el.

— S eskübe beletéve nem?

— Nem!

Erre én is iöl megnéztem öt, szólván is melléie:

Tamási Áron további könyvei