Megmutatjuk, hogy hol és mennyiért kaphatod meg a keresett könyvet.
Meghökkentő cím, elismerem. Különösen, hogy látni fogják: ezek az angyali történetek valójában lebilincselően izgalmasak, és olykor könnyfakasztóak is. Kalandból pedig - ígérem - ezúttal sem lesz hiány. Az Angyali történetek segítségével eljuthatnak a világ legnyomorúságosabb országába, Sierra Leonéba. Ahol emberek halnak éhen, ahol gyakoriak a tömeggyilkosságok, ahol emberi vérrel írják a történelmet. Itt, a pokol legmélyebb bugyrában egy magyar lánynak teljesült a legnagyobb álma: húszéves korában, életében először, átölelhette a saját édesapját. Bemutatom önöknek a Szahara egyszerre lenyűgöző és félelmetes világát, a beduinok, tuaregek és mórok életét, no és egy magyar nyugdíjas igaz meséjét. Egy olyan asszonyét, aki a sivatagban találta meg a boldogságot, ott, ahol az ég a földdel összeér. Velem tarthatnak Jégföldre, a sarkkör közelébe, ahol a magyarok szó szerint a jég hátán is megélnek. Fellapozom szarajevói naplómat, hogy megmutathassam, mire vagyunk képesek mi, emberek. Aztán nagyokat derülhetnek majd annak a budapesti fiatalembernek a furfangos ötletein, aki pár évvel ezelőtt egy sörözés közben elhatározta, hogy kijut az athéni olimpiára, méghozzá kongói sportolóként. Jön még egy igazi meglepetés is: felkutattam Csitát, a Tarzan-filmek majomlegendáját, aki a világ legöregebb csimpánzaként, ma is él, egy állatszínészeknek berendezett luxusotthonban. Angyali történeteim újrakezdésekről, megalkuvást nem tűrő harcokról, a pokol mélyén élő igazi Angyalokról szólnak. Körbeutazhatják a földek Kaliforniától Fekete-Afrikáig, Tiszakécskétől a sarkkörig. Izgalmas, torokszorító vagy éppen mulatságos történetekkel várom önöket, melyek, remélem, méltóak a Pokoli-sorozat korábbi fejezeteihez.
Felzúgótt a motor, alig bírtuk túlüvölteni a zajt. Felemelkedtünk és számoltuk a perceket.
Aztán egyszer csak a Hercules gép belső fehér világítása vörösre váltott.
— Három perc! — szólt hátra a pilóta a válla fölött. — Ellen őrizzék a biztonsági öveket,
vegyék fel az oxigénmaszkót!
Engedelmeskedtünk, s néhány pillanat múlva már maszkban figyeltük, mi történik. Mi a
repülőgép hátsó részében helyezkedtünk el, el őttünk a zöld—bama foltos álcadzsekit, golyóálló
mellényt és szintén maszkot viselő amerikaiak figyeltek feszülten. Ereszkedni kezdtünk, a
kerek ablakokon át már látni lehetett a távoli hegyeket. A hozzánk legközelebb álló katona
egyszer csak megrántotta a fölöttünk húzódó acélhuzalt, s a gép falán lyuk támadt. A
csomagok két párhuzamos sínpályán, görgők segítségével zuhantak a mélybe. Eközben a
propellerek által felkavart levegő frissen csapódott az utastérbe. Végül bezárodott a zsilip. Már
épp vettük volna le az oxigénmaszkunkat, amikor kiderült, hogy nem légmentesen záródik a
nyílás. Két katona esetlen mozdulatokkal igyekezett visszaér őltetni a helyére az ajtót, de ez
második kísérletre sem sikerült nekik. Úvölteni kezdtek egymással az amerikaiak, de alig
hallottuk a hangjukat. Elhangzott Split, Zágráb meg egy olasz légikiküt ő neve, gondolom, a
kényszerleszálláson tanakodtak. Végül visszafordultunk Frankfurtba, és szerencsésen
landoltunk a német nagyvárosban. Kiszálláskór Rea fülig ér ő szájjal szorongatta az izgalomtól
még mindig remegő kezünket.
— Harminc tonna élelmet — mondta —, harminc tonna élelmet dobtunk le a kelet—boszniai
Srebrenicába! Jó érzés, ugye?
Két történetet azért el kell mondanom, mert érdekes megvilágításba helyezik a háborút.
Egy alkalommal a Hercules gépek disznóhúst dobtak le a muzulmán Szarajevóra. Mint
ismeretes, az igazhitüek számára tiltott étel a disznóhús. így aztán ott volt a nagy dilemma a
csonttá—bőrre sóványodott szarajevói muzulmánok számára: vallás vagy élet?
Néhány nappal később az amerikaiak egy egész boszniai falvacskát tettek a földdel
egyenlővé. A tobbtonnás faládákkal egyszerüen lebombázták az éhezők viskoit. Az emberek
pedig tehetetlenül sírtak odalent. Most már nemcsak éheztek, de tető se volt a fejük fölött.
Aztán kibonthatták az élelemmel teli faládákat, és legalább volt mit enniük, ha már házuk nem
maradt.
Alapvetően azonban valóban nagy segítség volt a bosnyákoknak a hozzájuk id őről időre
eljuttatott amerikai segélyszállítmány, ha a Herculesek küldetése csupán cseppnyi enyhülést
jelentett is a fájdalom tengerében.
Az egykor olimpiai díszben pompázó Szarajevó tehát 1994-ben megtépázva, térdre
kényszerítve várta a sorsát. Mi pedig behúzott nyakkal surrantunk végig a városon. Oldalt, úgy
kétszáz méterenként hatalmas tábla figyelmeztetett: .,Vigyázz! 0wlüvész!" Elfordultunk annál
a hídnál, amelynél Gavrilo Princip lelőtte a Habsburg trónörököst. Egy id őben stílszerűen
Ferdinánd hídnak nevezték a műemléki építményt, amin egyedül én nem csodálkoztam a
külföldi újságírok közül. Nálunk ugyanis Balatonszárszón a József Attila utca is keresztezi a
vonatsíneket.
A törékeny mecsetek, a robusztus dzsámik és a kecses minaretek között elértük a Kónak
elnöki palotát, majd a televíziós központ külvárosi épületéhez futó sugárútra kanyarodtunk.
Valahol a közelben a müezzin kora esti imára hívott, persze csak magnóról, mert a szent
dalnokokat sorra leszedték már a tomyokból a szerb mesterlövészek.
Fékeztünk a központ szocreál kóckaépülete előtt, és vállunkon a táskánkkal, meg a kamera
részeivel besiettünk. A recepciónál egyeztettük az engedélyeket, majd beköszöntünk a büfébe.
Nagy volt a pangás, mindenki a bejelentkezésére várt. Európa-szerte kezd ődtek az esti híradók.
Mi csak másnap adtunk először. Még Pesten meg kellett rendelni a vonalat, Genfen keresztül.
Nem volt olcsó játék, úgyhogy általában már negyed nyolckor tükon ülve vártam a kapcsolást,
fülhallgatóval a fejemen, habár csak 19.31-től ketyegett a tíz perc.
A nagy és tehetős nyugati csatómák számára persze sokkal egyszerübb volt az élet. A CNN
munkatársai például Szarajevó egyetlen elegáns szállódájában, a Holiday Innben laktak,
naponta ötszáz dollárért. A háborúban minden méregdrága. Még az is, ami nem luxus. Ám az
amerikai kollégák gond nélkül kiköhögték az egyébként más városok hasonló kategóriájú
szállodáiban fizetendő összeg ötszörösét. Viszont reggelire lágy tojást ettek és mindig volt
meleg vizük.
A BBC saját stúdiót rendezett be egy patkolókovács m ühelyében. Nekik mindig volt szabad
vonaluk, a nap huszonnégy órájában. Sosem jártak úgy, mint én, amikor nem jutott pénz a
kamerás közvetítésre, és egy földalatti postahivatalba kellett elzarándokolnom, hogy
tudósíthassak a Híradonak. Körülöttem a fulkékben bosnyák emberek élték fennhangon a
magánéletüket: ,,És ti jól vagytok, Muhamarovics barátom?" ,,Képzeld, Hadzsijarevicséknél
megszületetett a gyerek, de kilőtték a kádját, és most nem tudják fürdetni!"
így vártam a bejelentkezéseket. Sosem felejtem el, egyszer hosszú percekig vártam a
kapcsolásra, de odakint bizonyára csak azt látták a sorban állók, hogy mély csend van a
fulkémben. Épp megkaptam Budapestet, amikor egy tagbaszakadt, vállas férfi tépte fel az ajtót.
— Mi van már'.7 — üvöltötte, miközben az orra úgy járt, mintha kalapáccsal egyengetnék. —
Miért nem jön ki, ha nem beszél?
— Beszélnék, ha hagyna.
— De hisz nem beszél! Percek ota hallom, hogy nem beszél!
A magyar nézők hallották, de nem értették, miről is folyik közöttünk a diskurzus. Érdekes
pillanatok voltak.
Szóval nekünk csak percdíjért vásárolt vonal, otthonról hozott löncshúskonzerv és a
televízió földszinti folyosója jutott, de így is rendkívül elégedettek voltunk, mert a hazánknak
tudósíthattunk. A folyosón egyébként többen is aludtunk hálózsákban, s néhány össznépi
horkolás után már barátokként kacsintottunk össze az olasz, a spanyol vagy épp a lengyel
kollégákkal. Bevallom, olyan is volt, amikor egy—egy általunk felfedezett riportalanyt a
kollégák ,,rendelkezésére bocsátottunk", és viszont. Ezekkel a szarajevóiakkal egyébként
általában szoros barátságba is kerültünk.
Nem véletlen, hogy azon az estén is hozzánk szaladt be lélekszakadva a mokány, negyven
köiüli Nezed. Fekete haja kissé ritkult már a halántékánál, keskeny orra és szürke szeme
Írd be a könyv címét vagy szerzőjét a keresőmezőbe, és nem csak saját adatbázisunkban, hanem számos további könyvesbolt és antikvárium kínálatában azonnal megkeressük neked!