Gerald Durell A halak jelleme

állatgyűjtő expedícióm főhadiszállásául. Nagy sátorban
laktam, amelyet a vízilovaktól hemzsegő barna folyó
partján állítottam fel, és hamarosan megtöltöttem
válogatott vadállatokkal. Munkám során természetesen
alaposan megismertem a fehér lakosságot és a feketék jó
részét is. Az afrikaiak vadászi, vezetői és teherhordói
szerepkörben tevékenykedtek mellettem, mert amikor az
ember belépett abba az erdőbe, azonnal visszakerült
Stanley és Livingstone korába, és minden földi javát izmos
teherhordóknak kellett a fejükön cipelniük.

A vadállatgyűjtés egész embert kíván; nem sok idő
marad társadalmi életre, de érdekes módon mégis elég volt
ahhoz, hogy ezen a félreeső helyen kisegítsem a bajból az
akkor még fennálló Gyarmatügyi Minisztériumot.

Egy reggel épp azzal foglalatoskodtam, hogy tejet adtam
öt aprócska mókuscsecsemőnek, amelyeknek, úgy láttam,
sem erejük, sem hajlandóságuk nincs az életben maradásra. Akkoriban
még nem volt olyan cumisüveg, amelynek szopókája eléggé kicsi lett volna
egy mókuskölyök számára, ezért vattát csavartam egy gyufaszál végére,
belemártottam a tejes tápkeverékbe, és a szájukba dugtam, hadd
szopogassák. Hosszadalmas és kegyetlenül idegesítő
munka volt. Arra is vigyázni kellett, nehogy túlságosan sok
tejet itassak fel a vattával, mert még megfulladtak volna
tőle, azonkívül oldalvást kellett a szájukba adnom a gyufát,
nehogy beleakadjon a fogukba, mert akkor azonnal lenyelik, és
bélcsavarodásban elpusztulnak.

Tíz óra volt, és máris akkora hőség, hogy állandóan
törölgetni kellett a homlokomat, nehogy verítékemmel
eláztassam a mókusokat, mert attól megfáztak volna. Nem
voltam a legjobb kedvemben, míg védenceimet tápláltam
(akik ebben egyáltalán nem voltak hajlandók
együttműködni velem), mikor inasom, Pius nesztelenül
mellettem termett.

— Uram — mondta.

— Mi van? — kérdeztem türelmetlenül, miközben
megpróbáltam az egyik mókus szájába erőltetni a vattát. —A
káem jön, uram — felelte.

— A körzeti megbízott? — kérdeztem meglepődve. Mi az
ördögöt akar?

— Nem tud, uram — mondta Pius szenvtelenül. — Kinyissak sört?

— Igen, nyiss csak — mondtam, és mert közben Martin Bugler, a körzeti
megbízott megjelent a domb tetején, a mókusokat visszaraktam száraz
banánlevelekkel kibélelt dobozukba, majd kimentem a sátorból, hogy
üdvözöljem Martint.

Magas, nyurga, fekete szemű, kócos fekete hajú, tömpe
orrú fiatalember volt. Mivel végtagjai rendkívül hosszúak
voltak, és ráadásul a mondókáját széles gesztusokkal szokta kísérni,
valósággal vonzotta a baleseteket. Mindemellett derék káem volt, nagyon
szerette a munkáját, és nagyon szerette az afrikaiakat is, akik viszonozták
szeretetét.

A körzeti megbízottak és munkatársaik között sok gonosz
szörnyeteg akadt, de volt közöttük számos nagyszerű férfi
is, aki ugyancsak nehéz munkát végzett. Képzelje csak el a
nyájas olvasó, hogy huszonnyolc éves korában egy
Waleshez hasonló nagyságú területet bíznak a gondjaira,
hatalmas lélekszámú afrikai lakossággal és egyetlen
segitővel. Minden szükségletüket ki kell elégítenie, apjuk-
anyjuk kell legyen, ráadásul még törvényt is kell tartania.
Es sok esetben a törvényt, mivel angol törvény volt,
bonyolultságában nehezen fogták fel a mégoly csavaros
eszű bennszülöttek is.

Erdei portyázásaim során sokszor elhaladtam a
vályogfalú, bádogtetős tárgyalóterem előtt, és láttam, hogy
odabent Martinról patakokban csorog a veríték, míg
tárgyalást tart valamilyen vitás ügyben, amit csak
nehezített, hogy az egymástól talán csak néhány